Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 55 A Köröst néztük, és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk... 55 z életben már sokszor megkérdezték tőlem: honnan jöttél, vándor? Nem kis büszkeséggel válaszoltam, Váradról, s mesterségem címere, betűvető. Nem író, mert nagyképű lett volna ide sorolnom magamat, egyszerű betűvető nyomdászt, aki úgy kelt át az életen, hogy megőrizte Városa szellemiségét. Méltán állíthatom, ekkora történelmi és szellemi múlttal nagyon kevés város rendelkezik. Nemrég azt olvastam egy Budapesten megjelent újságcikkben, hogy nagyképűség volt (valaki részéről) Nagyváradot Pece-parti Párizsnak nevezni. Gondolom, a szerző soha nem járt Váradon, ha pedig igen, kevés ismerettel rendelkezett. Provincia?! Igen, de a szó jó értelmében. Köteteket írtak Váradról, gyönyörű hasonlatok születtek a város leikéről: Körös-parti Athén, Kossuth magyar Birminghamnek nevezte; volt pakfon-város, orfeumok városa, papi város, zsidós város, Ady szerint a Vér városa: „hol Szent László óta emberek és fajták nagyon összevissza ölelkeztek". Újgazdag és parvenü, ahol egy piszkos kis patakot Párizsról neveztek el, egy külvárost Velencéről. A költő a fórumon élő társadalmat becsülte leginkább, melyen szabadon mondhat véleményt mindenről, ahol a kimondott és leírt szónak szabadsága, értelme van, és erre érzékenyen odafigyelnek az emberek. Ady boldogan fedezte fel a kultúra és a demokrácia ígéreteit: „E város lelkében sok van a hellén pogány szerelméből. A szépnek kultusza önmagáért, a fórumnak nagyon nagy a becsülése, a régi formáknak, a tekintélyek lejáratása, a hellén pogányság szerelmére vall. A Körös-parti Athén név nemcsak vidékies nagyzolás, s olcsó, híg figura, hanem megsejtése ennek az igazságnak. Itt az emberek mernek élni, cselekedni. Itt kisebb a farizeusság, mint máshol. ” * A határ előtt sokszor órákat várakozva eszembe jutnak olvasmányélményeim, s most mikor e sorokat rovom, tudom, hogy a bőséget nem lehet százhúsz sorban megjeleníteni. Dutka Ákos A Holnap városa című könyvében írta: „Úgy ült ez a város Erdély nyugati ablakában, hátával a bihari havasoknak fordulva, mint egy franciásan bájos, könnyelmű, de szemtelenül tehetséges sanzonéit... Imádták, mert befogadó és serkentő kedvű élet lobogott benne. Mindenkit szívesen látott egy feltétellel: hogy tudjon valamit, de azt bravúrral, igazán tudja.” Hogy kik éltek és dolgoztak e városban? A teljesség igényével nem tudnám felsorolni: Krúdy Gyula, Endrődi Sándor, Bíró Lajos, Nagy Endre, Várady Zsigmond, Somló Bódog jogfilozófus; a Holnaposok: Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka. Itt élt a szerény premontrei pap Károly Irén József tanár úr, aki megelőzte Marconit szikratávíró kísérleteivel... És Gulácsy Lajos esti sétái Juhász Gyulával a Körösparton, a megálmodott Na’Konxypán mesevilága. Kondor Érnő színpadi vállalkozó, aki varietét hoz létre a Fekete Sas dísztermében, egyenesen Párizsból és Monte Carlóból szerződteti együtteseit: itt énekel a pályakezdő Maurice Chevalier. Ha Párizs napfényben a legjellegzetesebb, akkor Várad lelkét holdfényben ismerjük meg igazán: „Ezért olyan ez a város... holdas, augusztusi éjszakákon, mint egy kalifa nyári álma. Egyegy nagyon új és fényes és fehér, de ódon szögletei is ragyognak a Hold alatt!” Gyerekként csöppentem bele a VÁROSBÁ, talán túlzottan is lokálpatrióta vagyok. Mentségemül szolgáljanak elődeim. Hogy miért ment el mindenki e városból? Egyszerű: megméretkezni a világban. Bajor Bandi írta: „Várad világváros volt, ahol egyszerre árultak zöld lánggal égő gyufát, őrangyalszobrot és Ady nevű harisnyát." Hát nem boszszantó? Mire nem voltak képesek a kereskedők? Az üzlet, az üzlet, nemhiába volt kereskedőváros. Önök nem tudják, hogy hány darabból állt egy váradi tucat. Ha elad, akkor tizenegy, ha venni akarsz: tizenhárom ... * 1909 nyarán Bölöni György közös kiállítást szervezett a Pece-parti Párizsban, lehozta: Kernstok Károlyt, Berény Róbertét, Czigány Dezsőt, Czóbel Bélát, Tihanyi Lajost, Rippl- Rónai Józsefet és Gulácsy Lajost. A helyi lapok nagy figyelemmel kísérték az eseményt. „Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal / A kis csapszékben, hol Watteau lakott, / Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal, / S tegnapnak láttad már a holnapot / A Köröst néztük, és láttuk Velencét, / A kávéházban Goethe ült velünk, / Esengtük Grandet Eugenie szerelmét, / A csillagot kerestük, amely letűnt. ’’így vallott Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak, a szomorú sorsú festőnek, aki ötvenévesen halt meg elborult elmével a Hárs-hegyi idegszanatóriumban. Megrázó versét így fejezi be: „Nincs remény, s te nem tudod. Szelíden / És finoman - hisz művész vagy, Lajos - / Babrálsz a párnán ujjaddal. Azr Isten / Legyen irgalmas. Ó, csodálatos / Szent, tiszta művész, Giotto új utóda, / Alázatos, hű, tőled nem kíván / Már e planéta semmit, és a holdba / Nakonxipán vár már, Nakonxipán!"
