Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
SZÍNÉSZMÚZEUM 42 REGI IDŐK KEDVENCEI Latabár Árpád Ha a Latabár név szóba kerül, mindenki elsősorban Kálmánra gondol. Nem csoda: ő volt a nagyobb egyéniség, a népszerűbb, a sikeresebb, az „igazi” Latyi. Kálmán egyedülálló zseni volt, Árpád „csak” jó színész. Kálmán sziporkázott, mókázott, Árpád alakított. Kálmán magára húzta szerepeit, Árpád beléjük bújt. A két fivér imádta egymást. Árpád nem irigyelte bátyja sikereit, sőt - és ezt kevesen tudják - ő volt Kálmán első számú ötletmestere. De valahol, belül, tudat alatt kis tüskét hordott a lelkében, amiért a második helyre szorult. Árpád egyszer az Operett presszóban keresztrejtvényt fejtett. Odaintett asztalához: „Gyere, segíts. Olyan marhaságokat kérdeznek, hogy az is egy állat, aki fejti. Nem tudom, ki lehet ez: a legnagyobb magyar komikus. Hét betű, az első négy már megvan: LÁTA... Bár tudnám, melyik a hiányzó három!” Nevetve vágtam rá: Latabár! Megcsóválta a fejét: „Az nem lehet. Zárójelben itt van, hogy Kálmán, én meg Árpád vagyok...” Ugyancsak szemtanúja voltam, amikor egy kiskatona hosszasan figyelte, majd odalépett hozzá: „Elnézést kérek, maga olyan ismerős nekem. Nem maga szokta játszani a másik Latabárt?” Árpád szemrebbenés nélkül felelte: „Nem, az a bátyám!” Amikor bemutattam édesanyámnak, gálánsán kezet csókolt neki és azt mondta: „Gratulálok a fiához, asszonyom! Ebből a gyerekből akár egy Latabár is lehet!” Aztán hozzátette: „De ne bízza el magát. Kálmán nem lesz. Maximum Árpád...” Fenti képUnkön a nevettető testvérpár: Latyik cilinderben Árpád - a Latabár családban szokatlan módon - eredetileg nem színésznek készült. Mérnök akart lenni, aztán filmoperatőr, az újságírással is kacérkodott. A tollhoz mindvégig hú maradt: fiatalon külföldi turnéikról tudósította a pesti lapokat, később kabarétréfákat írt, vígjátékokat fordított. És ő „fordította latabárra” Kálmán szerepeit... Gyanítom, a színészetet mindig kicsit komolytalan foglalkozásnak tartotta. Valami komolyabbra vágyott. Megjelenése is ezt sugározta. Elegáns, komoly úrként járt a pesti utcán, aki nem ismerte (ilyen persze nem akadt), adóhivatali főtisztnek vagy külügy-minisztériumi osztályvezetőnek vélhette volna. A Jóisten bohém kedvében teremtette: egy tekintélyes hivatalnok-porhüvelybe komédiásaikét lehelt ... Zsugorinak hirdette magát, miközben bőkezű volt. Mindenki tudta róla, rá mindig lehet számítani. Egyszer Rátonyi Róbert fordult hozzá: „Árpikám, segíts ki holnapig egy százassal!” - „Parancsolj!” - „De ugye nem haragszol?” - „Dehogy haragszom! Sőt! Örülök, hogy rá vagy szorulva!” Akadt persze, aki késett a kölcsön visszafizetésével. Egy ilyen késlekedő adós már hónapok óta kerülte a találkozást Árpáddal. Igen ám, de egy szép napon nem menekülhetett, mert egy keskeny folyosón akadtak össze. A kolléga zavartan hebegte: „Árpika, ne hidd, hogy megfeledkeztem a tartozásomról!” - Árpád homlokára tolta a szemüvegét: „Hanem mit higgyek?!” Ha fiatal, köztudottan kispénzű kolléga ült asztalához, Árpád mindig megvendégelte. Soha nem mulasztotta el ugyanakkor hozzátenni: „Te nem is tudod, hogy ez milyen nagy szó!” Tudom, Árpi bácsi. Akkor is tudtam. Bizony, nagyon nagy szó, ha egy fiatal leülhet egy olyan idős kolléga mellé, akitől csak jót tanulhat: színpadtiszteletet, a közönség megbecsülését; azt, hogy a pohárhoz csak előadás után szabad hozzányúlni - előtte soha. És - korántsem utolsósorban - azt, hogy aki nem tiszteli elődeit, nem várhat semmit utódaitól. A sors csak kevésszer engedte meg, hogy együtt dolgozhassunk. Egy utazó műsorban párjelenetünk volt. Ebben színpadi riporterként beszélgettem vele, kérdezgettem életéről, pályájáról, aztán együtt énekeltünk, táncoltunk: „Csopak, Somló, Badacsony, borral töltsd a kulacsom...” Fiatal voltam, lelkes, a szükségesnél talán több energiával roptam a táncot. Árpád leintett: kevesebb hévvel táncoljak, mert így kiderül, hogy ő fájós térdével már nem bírja az iramot. Pedig még akkor is ezerszer jobban táncolt, mint huszonéves jómagam. Ma, amikor már az én térdem is szívesebben fáj, mint mozog, gyakran gondolok figyelmeztetésére: „Megöregszel te is!” Nekem még van sanszom rá. Ő alig ötvennyolc évesen búcsúzott az élettől. Neki a sors nem engedélyezett öregkort. így volt kegyes hozzá. Nem kellett megérnie azt, ami egy szülő számára a legborzalmasabb. Alig tíz hónappal Árpád halála után szörnyű tragédia sújtotta a Latabár családot: Árpád rendkívüli szépségű fiatal lánya, Marika, a Malév stewardesseként légikatasztrófa áldozata lett Párizs mellett. I A személyes visszaemlékezést szomorú emlékkel zárom. Utolsó útja előtt a Latabár család nevében Marika feladott nekem egy táviratot - ugyanis aznap volt az esküvőm. Amikor kézbesítették jókívánságát, a rádióból már tudtam: a feladó nem él... De a Latabárok élnek. És nem csak azért, mert új generációik jelennek meg a magyar színpadokon. Élnek mindaddig, amíg mosolyogva tudunk emlékezni rájuk. SZUHAY BALÁZS
