Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-05-01 / 5. szám
zett ki, rangokat osztogatott, s ez már nem vicc, tárgyalásokat kezdett Ausztriában, hogy a kint élő magyarok számára telket vásárolhassanak Burgenlandban. Az osztrákok nem zárkóztak el a kérés elől, mert nem esett szó hadseregről, különben is bemutatták a kész tervrajzokat, alpesi házakat akartak építeni. Ez lett volna a kiképzőközpont és a főhadiszállás. A külföldön élő magyar emigránsok küldték a pénzt, K. úr rögtön generalisszimusz rangjára emelte magát. Soha életében nem volt katona, azt se tudta, mi fán terem, mert az egyik lábát izomsorvadás kínozta, bicegve járt. A hadügyminiszteri tárcát egy volt idegenlégiós kapta meg, aki két évig géppuskásként szolgált Afrikában. Egy alkalommal, Algériában az arabokat lőtte, amikor az a látomása támadt, hogy tulajdonképpen nem csinál mást, mint a kisvárdai parasztszomszédokat lövöldözi. Rögtön leszerelték, azt mondták: megbugygyant, dédó és hazaküldték Franciaországba. A hadügyi tárcát azzal az elképzeléssel vette birtokába, illetve nyerte el, hogy négy-öt fős csoportokat vessenek át a határon, partizánakciókat hajtsanak végre, nyírják ki a kommunista vezetőket. Később módosult a stratégia: áttértek a frontális támadás előnyeire, így nagyobb tömeget tudnak majd mozgósítani. A haditerv elkészültével fegyvereket vásároltak és elindultak Bécsújhelyre. Egy külvárosi kocsmában feltöltötték magukat töménynyel, lelkesítő katonadalokat énekeltek, sötétedéskor totálrészegen csatarendbe fejlődtek s megindultak a határ felé. Az osztrák rendőrök vigyorogva állították meg a negyven fős vidám társaságot, kérdezték, hogy hova mennek ezekkel a fegyverekkel. Viszszafoglalni Magyarországot, mondták. - Aztán meg vannak töltve ezek a puskák? - kérdezték a generalisszimuszt. - Meg bizony, még gránátjaink is vannak - mutatták a kabát alatt felkötött géppuskahevedereket, meg kézigránátokat. Uraim, mondták a rendőrök, nekünk semmi kifogásunk, de erre még inni kellene. Úgy legyen. Finoman bekísérték őket, elkobozták fegyvereiket s „hazaszállították” őket Németországba. A meghiúsult országfoglalás után a generalisszimusz kijelentette, hogy ezután országos ügyekben csak egyedül ő dönthet. Különben már nagyon fájt a lába a bécsi menetelésben, nem is „Célgömb” igen bánta, hogy elfogták őket - jegyezte meg beszélgetőpartnerem. - A múlt héten is volt egy kormányülés.- Szó szerint tudnál idézni néhány mondatot a „kormányülésekről”? J. megköszörülte torkát, köhintett:-Urak! Beszéltem Erzsébettel (az angol királynő), jelenleg úgy áll a helyzet, hogy Erzsi nem ad katonát az intervencióhoz, forduljak Júliához (a holland királynő). Neki egyetlen kikötése van, hogy abban a jó bácskai földben, meg a Bánátban száz évig tulipánokat kell termeljünk. Elfogadja a kormány az ajánlatot, vagy nem? Szóval, az egybehangzó vélemény: „Nem!” A kicsi szobában négy kincstári ágyon tízen-tizenketten szorongtunk és hahotáztunk, s egy pillanatra átfutott agyamon: nincs veszve semmi, hiszen nevetni tudunk. Rosszmájúságom és kíváncsiságom nem hagyott békében, mert megkérdeztem J.-t:- Mondd, neked milyen pozíciód van ebben a... Hiszen berepülő pilóta voltál? Nem te vagy a légügyi miniszter?- Nem, kérlek, én a kegyelmes úrtól még nem kaptam rangot, se funkciót, csak megfigyelőként veszek részt.- Nem igaz - szólt közbe S. -, felajánlotta a címzetes államtitkári teendőket, de te ezzel nem elégedtél meg.- No, hallod, ennyi miniszter között egyedüli államtitkár? K. urat akkor nem értem el, nem rendelkeztem közlési engedélyével, a történetet kaptam. De ha újra arra járok, biztosan többet fogok mesélni róluk, első kézből. Heidelbergben ajándékba kaptam Márai Sándor Naplóit. Itthon kevesen ismerték még akkor, számomra a túlélés bibliáját jelentette. Ültünk, néha angyal repült át felettünk, s gyötört bennünket a honvágy. Sokszor beszédesebb az ilyen hallgatás, mint a bábeli hangzavar. L., kétdiplomás üzemmérnök felütötte a könyvet: „Az emigráns, aki »hazamenésre« gondol, nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni. ” Ő, L., elment Ausztráliába, s nem tudom neki megüzenni, hogy azóta találtam egy új mondatot estvéli továbbgondolásra. Nagyváradon olvastam a helyi lapban, Bokor András írta: „Haza csak az érkezhet, aki elindul hazafelé. Hazafelé menet pedig úgy dukál, hogy az ember lelke a szeretteivel való találkozás örömével legyen várandós és ne rettegéssel teli, hogy lekési a csatlakozást. ” így, vagy úgy, egyszer haza kellene indulni a világból, haza, s megtalálni azt az egyetlen mondatot, mely este elalvás előtt továbbgondolásra késztet. „De nincs módom ott élni, ahol szeretnék. - Márai Sándor jegyezte le 1954-ben. - Be kell érnem a nagyvilággal. ” Vagy mégs'e keressünk estére egy mondatot? NIKOLITS ÁRPÁD
