Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-05-01 / 5. szám
őszinte, nyílt és higgadt beszámolója, aki a szabadságharcnak nemcsak résztvevője, hanem fontos poszton álló vezetője is volt. Wysocki közvetlen közelről látta a magyar vezetés minden fontosabb személyének a cselekedeteit, ismerte az intézkedéseket, a vitákat, a melléfogásokat éppúgy, mint a sikereket, a diadalmas csatákat, s a vereségeket. Emlékiratai fényében sok lényeges részletet jobban látunk, sok mindent alaposabban megértünk. Természetesen ő is téved, pontatlan is olykor, véleményeit sem mindig igazolják a történészek kutatásai. De feltétlen hitelt ad ennek az emlékiratnak a tábornok lángoló lelkesedése, és - főleg - az a nemes és önzetlen áldozatvállalás a magyar ügy érdekében, amelyről nem lehet eleget beszélni. Mert hiába határozza el, hogy elsősorban a lengyel légióról számol be, elkerülhetetlenül beszámol a fegyverbarátságról is a magyar honvédsereggel, s beszámol arról is, hogy - ha nem kapott volna a szó az el‘Együtt szabadságért ~^1848-1849 7 Wysocki táóomok. emlékiratai frinvi ffiiadi múlt évtizedekben nagyon rossz felhangot, azt mondanám - internacionalista segítség és harc volt ez, hiszen a lengyelek úgy érezték: a magyar hadszíntereken a saját szabadságukért is küzdenek, a sárba-vérbe tiport lengyel forradalom eszméiért is harcolnak. Az természetes, hogy Wysocki emlékiratából kicseng sok olyan mondat is, amely a később esetleg végzetessé váló hibákat tárja fel, s a széthúzást, a bizalmatlanságot, a frázispufogtató hazafiaskodást, a dilettáns katonai megoldásokat kárhoztatja. Wysocki katonaember volt, távol állt tőle a szépítésnek még a szándéka is. Azt gondolnánk: már nincs mit újat mondani a mi 1848/49-ünkről. Ha kézbeveszszük Józef Wysocki emlékiratait, rá kell jönnünk: még mindig találkozhatunk olyan tényekkel, adatokkal, naplókkal, fényképekkel, amelyek tovább bővítik ismereteinket történelmünknek erről a csodálatos időszakáról. (Zrínyi Kiadó). (t. i.) ■ „Jobb helyeken” régen megszokott dolog, hogy ott, ahol komoly kiállítás nyílik, az eseményhez kapcsolódó kötetek sora kerül a „bookshop” polcaira. Ha Dürer grafikáit állítják ki, a német és az itáliai reneszánszot tárgyaló művek mellett bizonyosan ott vannak a műfaji sajátosságokat bemutató kézikönyvek is, ha a Magnum csoport történetét tekintik át a rendezők, aligha létezik olyan fontos, fotográfiáról szóló munka, amelyet ne vásárolhatna meg a kiállítás alkalmából az érdeklődő. Nos, Magyarország, 1993- ban ebből a szempontból még nem számít „jó helynek”, jó úton jár azonban ahhoz, hogy hamarosan így emlegethessük. Általában tartalmasabbá válnak a katalógusok, általában gazdagabb a múzeumok, galériák témába vágó könyvkínálata, mint alig egy-két évvel ezelőtt. A Legújabbkori Történeti Múzeum tárlatai legutóbb az „általános” igazságot egészen közvetlen módon igazolják. Az itt rendezett fotókiállításokról, ezen belül is elsősorban a Sajtófotó ’92 című bemutatóról van szó, amelyet közösen rendezett a Tavaszi Fesztivál Iroda, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Fotóriporterek Kamarája, s persze, maga a múzeum. A tárlat megnyitásakor az érdeklődők már közbe is vehették Az év fotói 1992 című albumot, amely a Pelikán Könyvek sorában jelent meg, s amelynek anyaga jelentős részében megegyezik a kiállításéval. Részben, de nem teljesen, mert a tárlatot a Sajtófotó pályázatra beküldött fotográfiákból rendezték meg, a kötet szerkesztői viszont bekérték a képeket a magyar fotósok nagy részétől. Szépséghiba, nem is kicsi, hogy nem mindenkitől kértek - elbírálásra legalább - felvételeket, így olyan értékektől fosztották meg a könyvet, mint például Szántó Tamás Túrái temetés cimű, a falu csősze által, hullott gyümölcs szedegetése közben „tetten ért”, s brutális módon meggyilkolt cigányemberek siratását ábrázoló felvétele. E képet a kötet nem közli, csak függelékében említi, hogy a Sajtófotó pályázaton hazai hírkép kategóriában Escher Károly különdíjat kapott. A tárlaton természetesen ott van ez a felvétel is. Mivel pedig éppen egy másik, ugyanazt a jelenetet ábrázoló felvétel szomszédságában látható, még inkább érzékelhető drámaisága, összefogottsága, a megfelelő pillanat megragadása. Sajtófotó, vagy művészi felvétel? - teszi fel a kérdést a látogató az ilyen munkák láttán. A válasz? Talán, hogy nem a műfaji besorolás a fontos, hanem a mű színvonala. Mivel pedig jó alkotás a tárlaton, a könyvben egyaránt számos található, nem kétséges, hogy mindkettőt maradandó élményeink közé soroljuk be. P. SZABÓ ERNŐ Fotó, fotó, fotó Szántó Tamás: Túrái temetés
