Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Szobor és virág

Beregszász, ez az ódon hangulatú kárpátaljai magyar város is kezd magához térni félévszázados ájultságából. A történelmi nevezetességű épületeken újra megjelennek a magyar nyelven emlékeztető feliratok, a jelenét és jövőjét kereső város már nyíltan vállalhatja múltját. A közelmúltnak persze vannak talán soha nem múló nyomai... Annak a régi épületnek az udvarán, amelyben hajdan Bethlen Gábor pihente ki a hosszú utak fáradalmait, viszonylag szerényen hivalkodik egy átszellemült arcú fiúcska szobra. A helybéliek úgy tudják, hogy ez maga Lenin elvtárs: kisfiú korában. Ott ül Lenin elvtársim (vagy minek is nevezhetnénk íz elvtársra-menendő szorgalmas, dszánt fiúcskákat?!), s azt hajtoatja: tanulni, tanulni... Amihez zért annyit hozzá illik tennünk: anulni... a történelemből is. A nagy Lenin elvtársat” - ifjonti zobrával ellentétben - bizony kisuppolták Beregszászról. Lenin lvadult mai hívei nem a kisfiú,

hanem a „nagy-elvtárs-Lenint” követték, és követelték - volna - vissza. S ha már lé kellett mondaniuk róla, revansképpen egy éjszaka megrongálták a frissen felavatott Petőfi-szobrot. Letörték a karját. Gondolom, bilincset akartak tenni a szobor-Petőfi kezére... Beregszász polgárai pedig helyreállíttatták a megrongált emlékművet - és másodszorra is ünnepélyes szoboravatót tartottak. Közép-Kelet-Európábán ez az egyetlen szobor, amelyet rövid idő alatt kétszer avattak fel. Szilárdan áll a talapzatán, friss virágok között. A virágokat lerombolni nem lehet - és azt sem törölheti ki senki az emberek emlékezetéből, hogy hová szokták helyezni az emlékezés csokrait. Ezért is hiszem, hogy Petőfi Sándor szilárdan megvetette a lábát Beregszászon. És a nagy Lenin elvtárs elvadult hívei talán hallgatni fognak a történelmi udvar sarkában makacskodó kisfiú-Leninre: tanulni, tanulni... A történelemből