Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
méterre se lehet látni, itt nincsenek felfestve az utak. Maradjatok.” Beszélgetünk, ideje van, munkanélküli. Ki vannak éhezve a szóra. A panasz buzgárként tör fel belőlük. Ilyenkor hallgatni kell. Egyetlen átbeszélt éjszaka után megnyugszanak a kedélyek, csitul a lélek fájdalma, a feltépett sebek újra behegednek. S mi már tudjuk, hogy semmi nem változik, minden marad a régiben. ném, szeretném megfejteni az évszázados vagy évezredes titkot: mit jelent magyarnak lenni? Hiszen jobban beszélitek az állam nyelvét - mondanám -, mint az anyanyelvet, nem, ne szégyelljétek magatokat - folytatom némán nem ti tehettek erről, kedveseim. De köszönöm a gondolat csíráját, amit soha ki nem mondtatok, az óhajt: magyarnak lenni. ral volt kevesebb a megművelt terület, csökkent a terméshozam. Juhászok legeltetnek az űt szélén. Megengedik, hogy fényképezzünk. Mi újság? - kérdem a gazdát. Megvonja vállát, egykedvűen beszél: - Semmi! Mi volna? Kevés a kenyér. Arra mifelénk nem terem meg a búza. Takarmány sincs, a tavalyi kiszáradt. Novemberben lejöttünk ide, itt legeltetünk. Ez az 58 Az asszony hosszú hallgatás után megszólal: „El kellett volna mennünk, csak gyávák voltunk ... meg ez a lakás se volt kifizetve. Már mennénk, de sehová nem fogadnak be. Magyarnak szerettem volna lenni...” így mondta ezt a mondatot szó szerint, és eszembe jutott Márai Sándornak egy gondolata: „Talán úgy halok meg, hogy a magyarság álom lesz számomra, különös, izgalmas, fájdalmas, érthetetlen álom.” Valóban, álomkergető nép vagyunk? Netán álomkeresők? Vagy álmokból táplálkozva túlélők? - mondanám, kérdez-Báránybőrsubaházak A SZERZŐ FELVÉTELEI A tejfehér ködben eltűntek a városok, felszívódtak a falvak, már feledtük utazások fáradalmait, csak az elhangzott mondatok lebegtek továbbra is bennünk. * A Viharsarok határon túli oldalán jártunk, a köd makacsul feküdt a lapos tájra, leszűkült a látóhatár, valahol fent lehetett a nap, halovány derengéséből ítélve dél felé járhatott az idő. A felszántatlan földek mellett eszembe jutott egyetlen statisztikai adat - a kormány lapjában olvastam Romániában 1992-ben 274 ezer hektárállami gazdaság földje. Itt alszunk a birkák mellett... Márciusra hazaérünk. Báránybőr suba a házuk, tető a csillagos ég, úti málhát viszik a szamarak, kondérban fő a puliszka. Életmódjuk hagyományos, igénytelen, gondolkodásuk megrekedt a múlt században, ők étellel, mi cigarettával kínáljuk őket. Az utakon nációk vonulnak, kik háború elől, kik egyszerűen a túlélésért. Közép-Kelet- Európa fölött sűrű a köd, lelkekben félelem és bánat, elmúlt évtizedeink berögződése. Béke kellene és megértés. NIKOLITS ÁRPÁD
