Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-04-01 / 4. szám

A cirkusz - a kívülálló számára más világ. Mi történik a kulisszák mögött, mielőtt kigyúlnának a fények? Istenadta tehetség, avagy szorgalmas akarat kérdése, hogy valaki minderre képes legyen? Bizonyára mindkettő. Mégis, hogyan jut eszébe valakinek, hogy a cirkuszban kössön ki, szereplőként? Mi van a külcsín mögött? Miért nem menekülhet, aki belekóstolt ebbe a nem mindennapi világba?

A Lövölde téren, a templom melletti kertben található egy furcsa, modern épület. Ez az Állami Artistaképző. Dinasztiák indultak innen s érkeztek vissza, hogy továbbadják tudásukat. Időközben úgymond ki is nőtték az épületet, hiszen kevés a gyakorlóterem. Mégis, valahogyan más ez a hely, mint a többi iskola. Itt mindenki azt lesi, mikor akad szabad hely a gyakorlásra, mikor kezdődik már a táncóra. Egyszóval: régen rossz, ha valaki nyűgnek érezné a foglalkozásokat. Rendkívüli önfegyelem, akarat hajtja az idejáró fiúkat, lányokat. S talán a legnagyobb: az a vágy, hogy valamikor ott foroghassanak a magasban, ország-világ csodálatára.

Nos, a Hunor Junior csoport épp mostanság kóstolta meg a siker ízét. Nemrégen érkeztek haza Párizsból a Holnap Cirkusza világfesztiválról. Mesterük, Deltái Károly „adta át” a nevet kedvenc tanítványainak. Mondván: ne induljanak ismeretlenül a nagyvilágba. S lám, szerencsét hozott a gesztus: ezüstéremmel a tarsolyukban tértek haza Párizsból a fiatalok. S ami a leglényegesebb: ott lapul zsebükben a svájci szerződés. A megméretés lehetősége.

„Miért oly fontos számunkra a párizsi bemutatkozás? - teszi fel szinte önmagának is a kérdést Szakáts Ildikó, az intézet igazgatója. - A fiatalok első igazi bemutatkozása sok mindent eldönt. A fesztivált nem véletlenül hívják így: a Holnap Cirkusza. A jövő tehetségei itt jelentkeznek először. Érthető hát a szorongás, s megbocsátható a szemekbe szökő könnycsepp, amikor először lépnek ki a rivaldafénybe, a televíziós kamerák kereszttüzébe.”

Az igazgatónő nem titkolja büszkeségét, de félti is növendékeit. Néhány hét, és indulhatnak a világot jelentő deszkák felé. S aztán...? Irigylésre méltó ifjúság! Ők ezt a kérdést fel sem teszik maguknak. Úgy tetszik, bíznak magukban s a szerencsében. Most még itt járkálnak magabiztosan, az „üvegkalitkában”.

„Aki sokat jár cirkuszba, egyszer csak ott köt ki - tréfálkozik Tomkó Andrea. - Jó tornász voltam. Amikor otthon előadtam, hogy az ártistaképzőbe jelentkeztem: szüleim elájultak. Az első meglepetésből fölocsúdva édesanyám azt mondotta, hogy ilyen iskola nincs is! Most már örülnek. Még Sárospatakról is fölköltöztünk, hogy könnyebben tanulhassak, gyakoroljak.”

Az akrobatacsoport másik lánytagja: Molnár

Anette. Nagybátyja, Molnár László - most az iskola igazgatóhelyettese - híres artista volt. Tehát nem esett messze az alma a fájától. Talán ezért is ellenezte édesapja a kislány döntését.

„A torna az torna, ezt a tudást képtelenség máshol kamatoztatni - csak ezt hangoztatta mindig az apukám - mondja Anette. - Egy éve vagyok tagja a csoportnak. Hogy félek-e odafönn? Ó, nagyon. Amikor először letekintettem a magasból, azt sem tudtam, ki vagyok. Csak úgy kapaszkodtam a drótba! De higgyék el, meg lehet szokni. Amikor az ember a számra figyel, nincsen idő a félelemre. Különben is egymásra vagyunk utalva: bíznunk kell abban, hogy mindannyian egymásra vigyázunk.”

Boros Gábor valamikor szertornázott. Neki édesapja ajánlotta, hogy próbálja