Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
A New York máig őrzi múlt századi külsejét ügyben könnyűszerrel vásárolhat magának tanút. Erről képzelt utazónk mit sem tud, csak kopott kabátos urakat lát sürögni és lázasan tárgyalni; könnyen hihetné, forradalmi konspiráció hívatlan szemlélője lett. Ha ünnepélyes hangulata támad, és különösképp cilinderek sorakoznak, alatta vajszín és galambszürke kesztyűk várják a most még kávéspoharat emelgető kezeket. Carvajal flór illata járja át a termeket, valahol távol kávépörkölő duruzsol. Az asztalok mellett bohém társaság lebzsel, csak úgy villognak a hányaveti A Pilvax 1848 történéseire emlékezteti a betérőket pompára vágyik, képzelt utazónk a New Yorkba tér be, a kapu fölött fáklyát tartó bronz-Lucifereknek kedvtelve megbillenti a kalapját, mielőtt átlépné a küszöböt. Bent zsongás és kristálycsillárok ragyogása fogadja, az óarany falakról s a csavart oszlopokról szinte lesiklik a fény. A kalaptartón az éppen divatos, félmagas Almássysálak, a nankin-pantallók és kockás nadrágok. Színészek, költők, hírlapírók... Képzelt utazónk mégiscsak inkább a meghitt, csöndes helyeket kedveli. Ilyen a Kávéforrás, mely hol a bécsi Gastádterre, hol a párizsi Café Richelieu-re emlékezteti. Csibukfüst és csíkos kendővel letakart bádogasztalok, fakereskedők, alkuszok, vigécek zajgása. Úgy érezte, részese lesz az életnek, ha itt tölti idejét, még ha idegen, még ha átutazó is. Ha zajos mulatságra vágyik, útja a Fekete Macskába vezet, ahol Pastor úr riszálja a vonót a térde közé szorított hegedű húrjain. Pastor úr különben afféle műszerecsen, ki estére hígított korommal keni be az ábrázatát. Napközben csendes, szőke, angol fiú. Máskor fátyolokkal leplezett álgrófnők nyekeregnek gyászos zöngeményeket. A Kék Macskáról már messze földön hallott az utazó, nagyobb a híre Bostontól Fokföldig, Szentpétervártól Mailandig, mint Petőfinek vagy a tokaji boroknak - az ördög sem tudja miért, vagy csak éppen ő tudja. Utazónk némiképp csalódott, mikor először járt itt. A kupiék tört németséggel hangzanak, a korántsem fiatal leánykák talán kissé prűdek a hely szelleméhez mérten, s a banda folyton változó ritmusban játszik, mintha polkát járó cirkuszi lovak patája alá húzná a nótát. A díva keble erősen fűzött, sikongásaival pedig csak az öregurakat tudja lázba hozni. A közönség mégis vele énekli a refrént. Utazónknak ez túlontúl bécsi, mi több: túlontúl germán; a szünetben általában távozik. A zengeráj a durva érzékeket mozgatja csupán meg, erre is szükség lehet olykor, de eddig: s ne tovább. Képzelt utazónk ezüstfejes sétapálcáját a sarokba támasztja, megoldott kravátliját az ágy rézkeretére dobja, cúgos cipőjét a küszöbre készíti a szobalánynak tisztítás végett. Lecsavarja a lámpát, érzi, hogy kabátjából a sötétben előgőzöl a szivarfüst, és lassan betölti a szobát. Nehezen jön álom a szemére, fülében még ott visszhangzik a tivornya zaja. Hangtalanul fekszik, és egyre csak az jár az eszében, másnap fürdőbe megy, sőt lehet, hogy végigpróbálja Buda összes fürdőhelyét; ideje, pénze van: miért is ne? S míg a fal felé fordulva szuszog képzelt utazónk, és honvágyat érez egy képzelt táj iránt, elés feltűnik a hatalmas telihold, gomolygó felhők érkeznek az Alpok felől, átszáguldanak Pest-Buda felett, az Alföld felett, s eltűnnek túl a Kárpátokon... N. A. K.57
