Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN Léleknyomorítás A „Kárpátok géniusza” a homogenizálást nem befejezettnek, hanem egy folyamatnak tekintette. Igaz, azt hitte, hogy máról holnapra az emberek sokaságának a bebörtönzésével, deportálásával vagy kényszerlakhelyre való száműzetésével egykettőre képes lesz megoldani. Módszere valóban roppant rafinált volt. Tudta, hogy a „nyáj”, miként a biblia irja, szétszéled, elvész ha nincs pásztora, így hát a papokra uszította kopóit. Az alábbiakban egy református papi család kálváriáját, a lelkész letartóztatását, bebörtönzését, családja többszöri kényszer lakhelyre való deportálását próbálom kimenteni a feledés homályából, hogy vádként és bizonyítékként, de egyben intő példaként is megmaradjon az utókornak. Magyarkec lelkipásztorát 1958 májusának a végén tartóztatták le és deportálták. Hat és fél évet ült. Arra számítottak, hogy 7 saját gyermek - amelyek közül a legnagyobbik 11 éves, a legkisebbik pedig csecsemő volt - és a kórházból örökbe fogadott nyolcadik gyermek eltartásának gondjai a feleség idegzetét felőrlik, egészségét aláássák és büszkeségét megtörik. Kilenc hónapig vártak erre, folyton lesték és lesették azzal a beszervezett lelkésszel is, akit a családra telepítettek, éppen a parókiára, aki Isten tudja milyen indíttatással és milyen lelkiismerettel folyton küldte a jelentéseket róluk. Visky Júlia lelki emelkedettsége azonban akkorára már életformává vált. Tudta, hogy nem szabad megállni, „az úton tovább kell menni”, hogy a megállás az maga a halál. Tovább végezte a „cura pastoralis” munkát, a lélekápolást és gondozást. Jó példának szárnya van. Hősies kitartásának híre ment a környéken is, jöttek hozzá az elesettek, a reményt vesztett emberek megfürödni lelki nagyságában, erőt meríteni példás életfelfogásából. Úgy látszik a hatalom meggyőzött arról, hogy az isteni akaraterővel megáldott asszony, a nyolc gyermek fölé védőkart nyújtó anya megtörésére gyenge. Taktikát változtatott hát. Egy nap megjelent a ház előtt egy teherautó. Öt perc se telt bele és gyermekestől felpakolták arra, s már röpítették az ismeretlenség felé. Teherautó - lepakolás - vonat - felpakolás - aztán újra teherautó és újra fel- és végre lepakolás „Nyomorúságfalván”, a Bárágan egyik, számukra kijelölt nincstelen helyiségében. Olyan „putri” jutott nekik, amelynek még fedele sem volt. A református papné fedetlen kunyhóját azonban hamarosan befedték náddal az ide deportált római katolikus papok. Közülük az idő távolából már csak Dukát József és egy Petrescanunak szólított csángó pap neve maradt meg az emlékezetében, akik börtönbüntetésük letöltése után deportáltakként tartózkodtak ott. Ökumene ez vagy egyszerűen nemzetiségi sors, ki tudja ma már melyik itt az ok és okozat? Nyolc gyermeki éhes száj és korgó gyomor követelte a jussát naponta többször is. Honnan, miből? Hogy a természet ajándéka a csalán- és a lóhereleves vagy -főzelék hányszor csillapította éhségüket, nem tudni. A gyermekek szervezetén a rachitis (angolkór) jelei mutatkoztak. Néha valaki megszánta. Este, a sötétség leple alatt csak kopogtak az ablakon, s amikor kinyitották, az ismeretlen jótevő keze egy-két kenyeret nyújtott be. Úgy táplálták a jótevő „hollók” a családot, miként a bibliai történet szerint Illés prófétát. Hogy a gyermekek hogyan élték meg e válságos időket? Talán egyszerűen valaki agyrémének, tudathasadásának tartották ezt az intézkedést, a kisebbek talán fel sem tudták fogni, hogy mi is történt velük. Ók csak rótták a távolságot. Naponta tíz kilométerre mentek iskolába, ahol a tanítónő már rögtön lebandírozta őket, s anélkül, hogy ellenőrizte volna szellemi képességeiket, az első osztályba mutatott számukra helyet. Látva tanítónőjük magatartását - a gyermekek folyton csúfolták, hajigálták és verték a „jövevényeket”. Csak akkor változott kissé a helyzetük, amikor félév után a tanítónő kénytelen volt visszahelyezni az őket megillető osztályokba, mert a román nyelvet is beleértve minden tantárgyból maguk mögé utasították a többieket. Nyomasztólag hatott a családra, hogy az apukáról semmit sem tudtak. Híre futott, hogy ott vannak valahol közel. Megkeresni őket nem volt idő, mert folyton jelentkezni kellett a szekuritátén. Apuka így csak a gyermekek vágyában és játékaiban volt jelen. Az ismert rovarrepítő mondókát így mondták: „Katicabogár repülj el, s hozd vissza apukát.” A hivatalos szervek fülébe is eljutott úgy látszik nyugtalanságuk híre, mert egy nap újra autóra rakták és egyenesen Temesvár külvárosába, a cigányok közé pakolták le, majd hogy tovább fokozzák megtörésüket, egy idő után újra a Báráganra szállították, de ezúttal már jóval bennebb a Fekete-tenger felé. Az ördögi terv, hogy a háromszori deportálást az anyai szív nem bírja ki, összeomlik, kiszárad a lelke s akkor talán a gyermekeket árvákként úgy alakíthatják, ahogy és amivé ők akarják - nem sikerült, mert a megpróbáltatásokkal arányosan az anya pszichikai ellenállása is fokozódott. Vajon honnan volt annyi mozgósítható szellemi és fizikai erőtartaléka, amely a csapásáradat után is lehetővé tette a talpon maradást. Egyszerűen talány, hogy hogy volt képes gyermekeinek is juttatni abból az emelkedettségből, amely őket, az üldözötteket, a többszörösen meghurcoltakat, a szellemi és fizikai nyomorra ítélteket olyanynyira összekovácsolta, hogy elítélőik erkölcsi poshadtsága és szennye érintetlenül hagyta őket. Nem költői, hanem igaz tehát az a meglátás, mely szerint az embert ugyan meg lehet semmisíteni, de lelkét és nyelvét, a pszichikumába beírt és elraktározott magasabb rendű értékeket soha! VASAS SAMU55
