Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A balassagyarmati városi könyvtárban ülünk néhányan, Madách emlékét idézzük. Kint nyirkos idő, itt benn barátságos meleg, és sok könyv. Mészáros Ágnes könyvtárigazgató, L. Lengyel Ágnes, a Palóc Múzeum néprajzosa, Reiter László, a honismereti kör egyik alapító tagja és Majdán Béla várostörténész: a beszélgetőtársaim, egy régi udvarház mai „gazdái”. Hallgatom, s jegyezgetem lelkes szavaikat. Megható, ahogy ez a város ragaszkodik Madáchhoz. Vendéglátóim sérelmezik, hogy a salgótarjáni megyei múzeum

elvette tőlük a Madách-emlékszobát. Amikor 1988-ban - renoválás miatt - bezárták a balassagyarmati Palóc Múzeumot, még reménykedtek, hogy a Madách- és a Mikszáth-emlékszobát is helyreállíthatják. De aztán „profiltisztítás” történt, a balassagyarmati múzeumban csak a néprajzi anyag maradt. A Madách-, Mikszáth-relikviákat Salgótarjánba vitték.

Pedig ők nem akarnak mást, csak hagyják, hogy nagy szülötteik emlékét méltón megőrizhessék. Madách és Mikszáth neve azt a kulturális hagyományt, azt a polgári múltat jelenti számukra, amelyet az ötvenes években ki akartak törölni a balassagyarmatiak emlékezetéből. Akkor is, ma is büszkék arra, hogy itt mindig békében élt magyar, szerb, zsidó, német és tót atyafi... Csupán ezt a ha-Madách Imre bölcsője

A csesztvei templom

ÁCS IRÉN FELVÉTELEI

gyományt szeretnék tovább ápolni.

Balassagyarmat hátrányos helyzetű város. Trianon után itt húzódott az országhatár, s ezért - ha pénzt osztottak - mindig hátrébb szorult Salgótarján mögött. Nem baj, mondják vendéglátóim, legalább nem épült annyi panelszörny, nem bontották le a régi polgárházakat. Csak a múltjukat ne akarja elvenni tőlük senki.

LIPP TAMÁS49