Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
színészmúzeum REGI IDŐK KEDVENCEI Kellér Dezső Ez az apró termetű, sovány kis ember az utcán nem tűnt ki a tömegből. Aki nem ismerte - és ilyen kevés akadt kis könyvelőnek vélhette volna, esetleg huncut mosolyú doktor bácsinak. A kabarészínpadon óriás volt. A kabaré jelentős korszakának éltetője, alkotója, névadója. Ő maga volt a korszak. Ahogy a függönyt markolva, szerényen odaállt a nézők elé, szinte ezt szuggerálta tekintetével: „Emberek, én csak egy vagyok közületek. Engem ugyanazok a bosszúságok érnek, ugyanazok a gondok nyomasztanak, mint titeket, csak én mosolyogni tudok rajtuk!” És a néző vele mosolygott. Nem röhögött, nem hahotázott, nem vihogott - mosolygott, derült. Kellér nem volt jópofa. Nem volt vicces. Bölcs humorral, elemezte a dolgokat. Nem emlékszem, hogy életében akár csak egyetlen viccet elmondott volna a színpadon. Nem volt rá szüksége. Nem viccei voltak - gondolatai. Könnyedén csevegett a nézőkkel, komoly dolgokról derűsen. Néha összekacsintva a nézővel: „ugye érted, mire gondolok?” És a néző értette. Magában továbbvitte a gondolatot. Sokszor messzebbre, mint Kellér merte volna. Kellér bátorsága legendás volt. Pontosabban legenda. Ő csak el tudta hitetni, hogy bátor. Ugyanúgy, ahogy egy jó Rómeóról mindenki elhiszi, hogy szerelmes, egy remek Jagóról, hogy gonosz. Kellért, a nyugalomra vágyó, félénk kispolgárt a kor tette hőssé. Csevegni mert egy olyan korban, amikor lakat volt a szájakon. Kacsintásából a néző azt olvasta ki, amire ő gondolni se mert volna. Kellér konferanszaiban olyasmiket mondott, amiket a villamoson, a borbélynál vagy fehér asztalnál ő sem mert volna kimondani. Kacsintásával pedig a néző gondolatának szabadságát indította el. És a néző másnap suttogva merte csak továbbadni, hogy mit hallott a színházban... Kellér próbamódszere egyéni volt. Konferanszait csak a főpróbán bocsátotta a társulat szűk nyilvánossága elé, addig többnyire a rendező is csak nagy vonalakban tudta, miről fog beszélni. Ilyenkor már minden szempontból „készen volt”, minden mozdulata, szemhunyorítása végleges formát öntött. Semmit sem bízott a véletlenre. A rossz nyelvek szerint otthon tükör előtt formálta ki hajszálpontosan azokat az eszközöket, amelyekkel el tudta hitetni minden nézővel, egyedül csak hozzá beszél, hogy gondolatai abban a pillanatban születnek. Mint minden színpadra lépő ember, ő is hiú volt. Eleganciája nem csak előadói stílusában, színpadi öltözékében is mindig példamutató volt. Bár sűrűn hangoztatta, hogy a néző egy jó konferansziénak nem a cipőjét, hanem szövegét figyeli, külsejét minden színpadra lépés előtt gondosan megvizsgálta a tükörben. Közben palástolt izgalommal kérdezgette a színpadról lejövő kollégákat:- Milyen a közönség?- Jók! - hangzott a válasz.-Nektek! - mondta erre, cseppnyi gunyoros lenézéssel a hangjában. Tudta, az olcsóbb „poenek” könnyebben „ülnek”, mint a magvasabb gondolatok. A magabiztos, legendásan bátor ember minden színpadra lépés előtt félt. Nem a cenzúrától - a közönségtől. Incselkedett az elmúlás gondolatával. A tévében tréfás iróniával elkészítette saját emlékműsorát. „Jobb, ha én csinálom. Mit tudom én, miket fognak rám mondani, ha már nem leszek...” „Stafétabotját” többször is átadta. A rádióban Rátonyinak, a Vidám Színpadon Zanának, a tévében Verebesnek. Reklamáltam: „Dezső bátyám, engem miért nem veszel be a buliba? Egyszer nekem is átadhatnád!” - „Hogyisne!” - válaszolt. - „Te még komolyan vennéd!” Félt a haláltól, de igazándiból nem hitte, hogy egyszer előtte is végleg legördül a függöny, melybe évtizedekig meghitten kapaszkodott, bátorságot merítve. A stafétabotot tulajdonképpen magával vitte. Nem akadt senki, akinek jó szívvel átadhatta volna. Kellér Dezsővel a konferálás tőle megszokott, bölcs humorú stílusa is sírba szállt. A gondolkodva csevegő konferanszié elment - maradtak a vicces emberek. A kor, melyben bátor embernek számított, aki kacsintani mert, remélhetőleg végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében. De a Kellér nevével fémjelzett kabaré talán még feltámadhat. De csak akkor, ha születik valaki, aki méltónak bizonyul a ma még gazdátlan stafétabot továbbvitelére. SZUHAY BALÁZS43
