Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
mánokról, bármilyen szegények is, nem rí le igy a nyomorúság.” * Nyírségi tanyavilág felé gurultam. Zárkózott emberek, nehezen nyílnak meg idegen előtt. Ajtón belülre kerülve lassan megindul a beszélgetés. Engem az érdekel: kell-e a föld? Ádám Jánosné határozottan kijelenti: „Kell a búbánatnak, én nem fizetek érte. Ha úgy adnák, ahogyan elvették, talán kellene a családnak. Most licitálni akarnak, ki ad többet érte. Bocsásson meg a világ, én vegyem meg az enyémet, aztán fizessek görnyedésig?” Élményeimet montírozom egy kiteritett térkép fölött, ahol csak a határvonalak jelzik a tagoltságot, mert nemrégiben Anton is jártam, a valamikor ViharA túloldali képek: Ahová megtérünk Okos Szénási János Szent László madártávlatból A SZERZŐ FELVÉTELEI sarok végében. Okos Jánossal ültünk a diófa alatt, évek óta nem találkoztunk. Nagyon megöregedett, csak esze a régi, és szókimondó igazsága. A magyar és román viszonyokról beszélgettünk, a földről, mit hogyan kellett volna, mit hogyan nem! „Én nem igényeltem viszsza a földet. A feleségem kapott volna a szülei után tíz hektárt, én is tízet. Nyolcvanegy éves vagyok, se erőm, se tehetségem, hogy megmunkáltassam. Maguk már nem emlékezhetnek rá, de én igen, mert az első világháború után már tudtam az eszemet. Volt itt Romániában egy Albina nevű bank, amelyik itt a környéken, meg egész Erdélyben felvásárolta a földeket olcsó pénzért, s odaadták bérbe a román parasztoknak. Aki kölcsönt vett fel kamatra, annak a földjét egy idő után elvitte a bank. Még a magyarok is kaphattak földet, ha nagyon akartak. Ők már akkor is azt vallották: „Akié a föld, azé az ország!” A kommunisták pedig azt mondták: a föld azé, aki megműveli. Munkáltuk, meg loptunk egymástól, mert minden a miénk volt. Tud követni? Most mi történik, itt a sok föld, amit negyven év alatt kiszipolyoztak, trágyát akkor látott, amikor én hordtam bele annak idején. Ha felszántatom a gépállomással, anynyi munkabért számol fel, hogy év végére már tartozni fogok másfél millió lejjel, a termést pedig nincs kinek eladnom. Az állam keveset ad egy mázsa kukoricáért, különben sem termett semmi. A gépállomás a ki nem fizetett tartozás fejében betábláztatja a földemet, vagy a felét, nőnek a kamatok, elúszik a földem, s még a házat is elárverezik a fejem fölül. Nem kell föld. Mi, parasztok, most a harmadik faluba megyünk kenyérért. Hát szabad ezt? Jól tudom, hogy mindenki rejteget a padlásán egy-két zsák búzát, de nem sokáig, mert jönnek a padlássepregetők, mint az ötvenes években. Az állam se tud mást csinálni, mert kenyeret kell adnia a városinak. Hat deci sörért egy mázsa csöves tengerit? Hát szabad ezt? Ilyen csúfság még nem esett meg a parasztemberen. A kollektíva legalább nem hagyott éhen dögleni bennünket, öregeket. Most is az lesz: „Akié a föld, azé az ország!” * Hiába épitettem lelkemben bazalttömbökből falat, a megörökített képsorok, arcok lebontják a mesterséges védekezésnek ezt a formáját. Imádkozni kellene, vagy a szürke egeket káromolni... emberért, földért, életért. NIKOLITS ÁRPÁD1
