Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
fel nagy nehezen az a vár a kultúra számára, mintegy jelezvén sánta késlekedését az időknek a világnak eme elnyomott sarkában. Láthatatlanul vonultak az építkezés színhelyére, rongyzászlós szekereiken, éhes lovakkal és maskarák álcája alatt a császárok legreb^lisebb alattvalói, a gondolat fuklyavivői, a történelmi távlatok tanítói és tanitványai. Az úttörők közül nagy neveket lobogtat a fáma: Kotsi Patkó János, Déryné, Jancsó Pál, Pergő Celesztin... Egyiknek-másiknak a sírja is a Házsongárdban domborul, de volt kit messze sodort a pálya és a végzet... „Sokszor volt előttem a káposztáson tál. Ettem is, ittam is s maradtam Jancsó Pál...” Itt szolgálta végig a közönséget a színészgárda megannyi nemzedéke, átvészelvén a Világos s a Trianon utáni időket is becsülettel. De még a második világégést, a hol visszakapott, hol újra elvett színpadok, színházépületek közt, téli, nyári, őszi színkörökben. Itt porlad valahol László József, aki a színházaink közötti folytonosságot is jelképezi, hiszen 1837-ben a pest-budai nemzeti színház megnyitó előadásán ő adta az első replikát az ébredő Árpádnak; és itt a nagy színészházaspár, Poór Lili és Janovics Jenő, a mindenes, a hídépítő direktor, aki maradandó érvénnyel fejtette ki 1927-ben véleményét a kisebbségi színház helyzetéről: „Akik az országot kormányozzák, azoknak rá kell jönniük arra az igazságra, hogy mindenfajta kultúra, amely e határok között él és virágzik, ennek az országnak a vagyonállománya, amelyet nem szabad könnyelműen elpazarolni, hanem gyarapítani, erősíteni kell, akármilyen nyelven szólal is meg. És rá kell jönniük arra az igazságra, hogy a színház nézőtere az a hely, ahol békésen találkoznak azok az emberek (bármilyen nyelven hirdetik is az igazságot, s akármilyen rítus szerint imádják is istenüket), akik az élet színpadán villogó szemmel, szikrázó haraggal néznek egymásra.” * Ez a kétszáz éves teátrum egyáltalán nem szimbolikusan, de szimbólumértékkel él ma is. Százezrek tapsának madárszárnycsattogása száll el az előadások felett, a hála és az elismerés aranytollai hullnak Thália kolozsvári fészkére. Sajátságos páncélzatában a színház katonája állja az idő ostromát: Hamlet és Bánk sebesületlen marad, míg maszkjából sorra pusztulnak ki a nemzedékek, a legnagyobbak is. Egy teátrum fizikai valójának konstatálása így megyen végbe, a látványtól a lélekig, ezerszer és ezerszeresen. 200 éves a kolozsvári magyar hivatásos színjátszás 1792. december 17-én gróf Rhédey Mihályné házának báltermében megkezdte működését az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság. A legenda szerint, az első előadás legelső szavát az a Kótsi Patkó János mondta ki, aki az erdélyi magyar színjátszás vezető személyisége, 1793-tól az úttörő társulat igázgatója lett. 1795-től id. báró Wesselényi Miklóssal együtt nemcsak a Királyhágón túl, hanem Biharszerte, sőt Magyarországon is meghonosították Shakespeare, Schiller, Moliére és az eredeti magyar darabok kultuszát. 1806-ban Wesselényi kettéválasztotta a társulatot, és az egyik felét Magyarországra küldte, ahol az első, pest-budai társaság 1796-os felbomlása óta nem volt magyar színház. 1821. március 12-én ugyancsak Kolozsváron nyílt meg az első nemzeti játékszín - a Farkas utcában. Tizenhat esztendő múlva Pestnek is lett nemzeti teátruma, s miután a magyarországi főváros a reformkori változások középpontjában állott, a legtöbb jó színész ahhoz az álíandó társulathoz szerződött. A kolozsvári épület befogadó színházzá vált. Az 1848/49-es szabadságharc bukása után azonban épp az elszigeteltség kedvezett a színművészetnek. Sok neves színpadi egyéniség költözött ide, mert Erdélyben a szigorú önkényuralmi cenzori rendelet hatása enyhébbnek bizonyult, mint Magyarországon. A színház egyik aranykorát az 1867-es kiegyezés után, 1887-től Ditrói Mór teremtette meg, aki 1896-ban a budapesti első magánszínház, a Víg igazgatója lett. Janovics Jenőt 1905-ben nevezték ki a Farkas utcai színház élére, amely egyben a színház utolsó évadja volt, hiszen közben felépült a Hunyadi téri, Fellner és Helmer tervezte palota, amit 1906. szeptember 8-án nyitottak meg. 1910-ben Janovics a régi (1874- ben épült és 1908-ban lebontott) színkör helyén kőépületet emeltetett, mert szerette volna a nemzeti színház jellegéhez nem illő, túlzott vegyesfajúságot megszüntetni. Ez a betonépület maradt a magyar Thália egyetlen otthona 1919. szeptember 30-a után, amikor a társulatnak át kellett adnia a Hunyadi téri színházat a román előadások céljaira. A trianoni béke után a kolozsvári magyar színház helyzete is katasztrofálissá vált. Az Erdélyi Helikon által 1933-ban alapított Thália Rt. ezen a tragikus állapoton igyekezett segíteni, és 1940-ig Erdély-szerte virágzó színi kultúrát teremtett. 1940 szeptembere után a Kolozsvári Nemzeti Színházat a magyar kormány alá rendelték, viszszaköltözhetett a Hunyadi térre, de az 1944-es ostrom elől majdnem az egész társulatot Magyarországra menekítették. A kolozsvári magyar színház történetének folytonosságát az a maroknyi csoport mentette meg, amely a rendelet ellenére a Szamos partján maradt. 1945. november 16-án újra az egyetlen otthonba, a Séta térre való visszaköltözésüket ünnepelték, de a díszelőadás rendezője és egyik szereplője, Janovics Jenő ezt már nem érte meg, aznap délután elhunyt. 1948 végén, adminisztratív szempontból pedig 1949 januárjában az opera különvált a prózai társulattól, de továbbra is a Janovics építtette színházban működnek. A kolozsvári Állami Magyar Színház - ahogy az Állami Magyar Opera is - sok figyelemre méltó előadással és nagy művésszel örvendeztette meg a Szamosparti közönséget. Főként Harag György rendezései voltak kiemelkedőek. Harag 1985-ben bekövetkezett halála után művészi örökségének folytatója Tompa Gábor lett, akinek igazgatása alatt, 1992. december 7. és 17. között ünnepségsorozattal emlékeznek meg az elmúlt kétszáz esztendőről - természetesen az Állami Magyar Operával közösen. DARVAY NAGY ADRIENNE LÁSZLÓFFY ALADÁR
