Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
vonultságából egy nagy, ünnepi alkalomra vendégszónoknak hívták, megrendítő beszédet mondott, az istentisztelet végén paptársa kíséretében lépkedett lefelé a templom lépcsőjén, amikor harangszó hangzott fel. Megállt, láthatóan meghatódva nézett körül - és hirtelen összeesett, vége volt.) Csak egy kis ideig volt a lapnál, de nem mellőzhetem Diénes Lászlót, aki ifjú erdélyi legény volt, szép verseket írt, bélyegekkel kereskedett, végül New Jerseyben megyei hivatalnok lett; ha gyengélkedve is, de életben van. És végül említem meg Sziklay Varga Györgyöt, testvéröcsémet, aki riporter volt, a háborúból aktív tisztként maradt a repülőknél, és vezérkari őrnagy volt, amikor túl korán eltávozott az életből. (Hasonnevű fia a „San Diego Union” napilap zenekritikusa.) Magam pedig ifjonti hévvel, gyorsított alvás révén hosszabbított napokkal írtam vezércikket és riportot, hírt és verset, tárcát és „pufF’-ot, interjút és könyvkritikát, amíg csak meg nem kaptam első, szerény közszolgálati kinevezésemet, amely elköltöztetett Magyar-Amerikából Amerikába. „Belsők” és „külsők” elhomályosult érdekében megjegyzendő, hogy a Szabadság száz évfolyama megtalálható a „Western Reserve Historical Society” kazamatáiban. Már a Kohányiról szóló fejtegetésem végén utaltam Amerikába került nagyokra, akik rendszeresen megszólaltak a Szabadság hasábjain, mint Ignotus és Molnár Ferenc, Körmendi Ferenc és Márai Sándor. Mögöttük sorakoztak fel érdekes és tehetséges magyaramerikai írók, akiknak az Óhazában előbb is és ekkor is megjelentek írásaik, a második világháborúig, amikor „inter arma” elhallgatott ez a Múzsa és már azután sem szólalt meg. Idetartozik Gondos Sándor, az „Öreg Mesemondó”, aki Mikszáthnak nem egy müvét írhatta volna megtévesztésig hasonló tollal, mint „Az az átkozott Kacsinszky-végrendelet” és egyéb regényei és tömérdek novellája mutatja. Idetartozik Bartos Fülöp, Munkácsy utolsó titkára, bagolymegjelenésű, esernyős öreg tanár, aki a Kongresszusi Könyvtárban és a baltimore-i Enoch Pratt Free könyvtárban bújta a nyersanyagot... Fülöp Ilona író és költő, aki végül Hollywoodban volt filmvágó... Kemény György, a „Dongó” című magyar-amerikai „élclap” alapító szerkesztője, a Petőfi Társaság megválasztott kültagja verses munkái elismeréseként... Sz. Varga Éva, a budapesti Magyar írónők Köre választmányi tagja, novellista és útirajzíró, aki amerikai férjével 1938-ban költözött New Yorkba (az édesanyám volt), Reményi József, a Cleveland College irodalomtanára, az „Emberek, ne sírjatok” (rossz nyelvek szerint „Emberek, ne Írjatok”), más regények és tárcák írója, aki angol nyelvű folyóiratokban gyakran és megnyerőén ismertette a magyar irodalom és költészet klasszikusait - és a húszas évek elején mint belmunkatárs dolgozott a Szabadságnál... Tarnócy Árpád volt huszártiszt, akroni hetilapszerkesztő, kitűnő versek szerzője... Szegedy László, aki hoszszú versek formájában, leleményesen énekelt meg magyar és amerikai eseményeket, és mindezek közül legrégebben, még Kohányi életében érkezett Amerikába... Szécskay György, aki visszavonultan a nagyvilágtól élt Pittsburghben és csak verseket írt, sok szép, erőteljes verset; és még eszembe ötlik Bagger-Szekeres Jenő, aki az én időm előtt volt a lapnál, onnan a New York Timehoz került és egy népszerű stílusban, de szilárd adatokra támaszkodó több száz oldalas életrajzot írt Ferenc Józsefről angolul... Végül pedig Havas Emil, egy felvidéki újság volt főszerkesztője, aki humoros karcolatokat írt Amerikáról, s ezeket később kiadta könyv formában. Olyanok írásai is megjelentek nemritkán a lapban, akik nem voltak profik, és inkább kedv és hajlam, mint csiszolt talentum jellemezte őket. De ne feledjük: a Noé bárkáját dilettánsok építették, míg a „Titanic”-ot hivatásosak. És ennek az óceánon túl elterülő magyar világnak sajátos szabályai, szükségletei, jellegzetességei vannak... Minden úgy megy, ahogy lehet... Hogyan is lenne elképzelhető az Óhazában például az, hogy olyan szedő szedjen magyar szöveget, aki nem tud magyarul? Kohányi „téglái” 1941 novemberében ünnepelték a Kohányi-hagyaték fél évszázados jubileumát, amelyre sok amerikai és magyar közéleti személyiség élén Éranklin D. Roosevelt gratulált meleg hangú levélben. Ekkor már nem voltam a magyar-amerikai életben. Hivatalos poszton voltam New Orleansben, ahonnan aztán bevonultam. Két értesítés jött utána: az egyik az említett szomorú Kobrak-szenzáció, a másik az ötvenéves jubileum bejelentése, amelyet egy vaskos, kétnyelvű „aranykönyv” követett, benne sok egyéb megemlékező jellegű magyar és angol nyelvű írás közt a Szabadság kivonatos története. Az egyik kétnyelvű összefoglalóban megjegyezték a következőket: „Az utóbbi időkben, a bevándorlás hanyatlása és már csaknem teljes megszűnése idején, a lap mind nagyobb hangsúlyt fektetett az ún. »secon generation« problémáinak megfigyelésére, ismertetésére. Ennek az újabb nemzedékünknek tagjai már a szó teljes értelmében amerikaiak, de intelligens felfogásuk megkívánja a hátterükben lévő kultúrának és hagyományoknak valamelyes ismeretét. Ennek a nemzedéknek számára a Szabadság az elmúlt néhány év alatt angol nyelvű mellékletet adott ki, és két kisebb angol nyelvű könyvben ismertette Magyarország és az Egyesült Államok történelmi és kulturális kapcsolatait. Megjegyzendő az is, hogy a Szabadság adta ki az amerikai alkotmány első modern és teljes magyar fordítását, a Függetlenségi Nyilatkozat és más történelmi okmányok fordításával együtt. ” Arra is kitértek a jubileumi cikkben, hogy a Szabadságban jelent meg az a történelmi anyagkutatásra épített cikksorozat, amelynek következtében „amerikai-magyar emléktáblát helyeztek el az Egyesült Államok egyik hadihajójában”. Idéztem ugyebár Kohányinak az első, húszéves jubileumi számban megjelent vezércikkéből azt a részt, amelyben
