Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
DERŰ 50 ARANYMONDÁSBÖRZE A szellemes embert nem az arany, hanem az aranymondás árfolyama érdekli. Aranymondásbörzénken bárki részt vehet. Saját aranymondással vagy „gyűjtéssel” : olyan gyöngyszemekkel, amelyek hétköznapi emberek szájából hullanának a porba, ha valaki le nem jegyezné - de olyanokkal is, amelyek „nagy emberek” elszólásaiként „börzeképesek”. A legjobbakat jegyezni fogjuk a tőzsdénkén - havonta közöljük az árfolyamot. E HAVI ARANYMONDÁSUNK „Mindenkiben megvan a lángész szikrája, de ritka a lánghoz szükséges üzemanyag. ” VERES JÓZSEF Kolozsvár Mosolyalbum Csortos Gyula - a kortársak a megmondhatói - nem tartozott az úgynevezett szövegkész színészek közé. Történt egyszer a harmincas évek fordulóján, hogy a Magyar Színház megnyerte Csortost a Volpone címszerepére. Már a huszadik előadáson is túl voltak, amikor a súgó lámpája zárlatot kapott, s az előadás fontos emberére szinte teljes sötétség borult. Ez annál inkább kínos volt, mert Csortosnak szüntelenül fel kellett adni a szöveget. Miközben a súgó verítékben fürdőit,- a játékostárs, Turay Ida próbálta átvenni a súgó szerepét. A tekintélyes partner önérzetét ez módfelett bántotta, a szünetben agyon akarta verni a súgót. Szegény kétségbeesetten védekezett:- De művész úr, nem tehettem róla. Rövidzárlat volt, sötétben voltam, nem láttam a papirost...- Nem szégyelli magát - támadt rá ismét Csortos annyi előadás és annyi próba után még nem tudja kívülről a szerepemet...? (Gyűjtötte: Párkány László) GRAFIKA: MIKLOSOVITS LÁSZLÓ Szó szerint értette Az 1950-es évek elején a 6-os villamosnak - mielőtt a Nyugati pályaudvarhoz ért volna - a Podmaniczky (akkor Rudas László) utcánál is volt megállója. Abban az időben a villamosok peronja nyitott volt, lecsapható, rácsos ajtóval. Akkor történt az alábbi eset, melynek szemtanúja voltam. A Podmaniczky utcai megállóból lassan kiinduló 6-os villamos peronján állt egy sokszoknyás, vidéki asszony, és azt kérdezte a körülötte állóktól, hogy mikor kell a Nyugati pályaudvarhoz leszállm. Többen felelték neki: „most”. Erre az asszony - mielőtt észbe kaphattunk volna - a mozgásban lévő kocsiról kidobta a kosarát, és ő is utána „ugrott”. Megdermedtünk. Kiabálás, csengetés, megállt a villamos, és az első ijedtség után megkönnyebbülve láttuk, hogy az aszszonynak nem történt semmi baja; derűsen ült a kövezeten és igyekezett a kosarából kitörni készülő tyúkokat visszaterelni, majd gyalogosan elindult a járdán a Nyugati felé. DR. BÚTOR FERENCNÉ, Budapest
