Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
Ä5s SssSS* jjUKSt» SSfej (Gts « East Side-i magyar negyed „Bakarúd” (Buckeye Road)-i bankjának egyik tisztviselőjét, aki a Szabadság könyvelője is volt. Ő jegyezte föl Kohányi végső üzenetét: „Nyugodtan megyek el. Megtettem, amit megtehettem. Remélem, hogy a lap nem fog elgyengülni, szüksége van rá az amerikai magyarságnak, és egyfajta híd a két magyar világ közt. Sokszor voltam erőszakos, kíméletlen, jól tudom, de nemegyszer talán hasznos is volt ez, és vannak olyan ellenségeim, akikre büszke vagyok. Célom és álmom egy nagy, erős, egységes, tekintélyes amerikai magyarság volt, erre irányult minden törekvésem. Nem lettem dúsgazdag, mégis dúsgazdagon megyek el - az eredményekkel, az élményekkel, az emlékekkel. A turáni átkot vessétek el, tartsatok össze, segítsétek egymást, a nagyvilágban másokra alig számíthattok. És ha ezer évig élnétek is, legyetek olyan hűséges polgárok, mint én igyekeztem lenni. De soha ne feledkezzetek meg a szülőhazáról, amely utolsó gondolataim közt van. Mi nem szorulunk rá, de lesz idő, amikor ránk fog szorulni, és menjetek a segítségére akkor is, ha olykor mostoha volt hozzátok." Ez volt a végrendelete, a Szabadság a hagyatéka, Magyar-Amerika történelme az örököse. „Muzsi bácsi” (akiről később lesz szó) azt mondta egyszer, hogy Kohányi hamvait az Óhazába szállították, de nem a családi kriptába, mert „a família nem szerette azt a garabonciást”. Nem tudom, hol fekszik és mit véstek a sírkövére. Talán elég lett volna három 2000 éves szó, Horatiustól: „Vixi non inutilis”, „nem éltem haszontalanul”. Ez a legkevesebb; ennyi mindenkinek kijár, aki idegenben keverte és lerakosgatta a magyar népi hovatartozás cementjét, ezt a gyönyörű nyelvet. Amennyivel több járna ki a Szabadság alapítójának, magyar mozgalmak sikerre vivőjének, ahhoz már szobor kellene valamelyik elmozdítandó szobor helyére a szabaddá vált magyar földön. Töretlen a lánc 1891 óta mindmáig... Az idők fergetegében, a nagy változások felcsapó hullámai közt, két világháború során a Szabadság volt már napilap és hetilap, lett megint az és megint ez, de nem volt „deadline”, amelyet elmulasztott volna. Erősen leromlott a postaszolgálat; országszerte panaszolják minden téren. A lappéldányok, ha nem is futnak az olvasóhoz, néha szinte csak vánszorognak, de végül megérkeznek a várt magyar írással, amerikai jelentésekkel, világhírekkel, óhazai beszámolókkal, Kohányi két világának még mindig járható hídján. Horatius „aere perenius”-t emlegetett; nincs „ércnél maradandóbb” emlékműve a szabad sajtó magyar-amerikai pionírjának, de életjelt ad minden alkalommal, amikor az ő újságja bekopog magyarjai ott-57 T
