Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
HAZAI KÖRKÉP Sárospatakról messzire látni A Magyarok III. Világtalálkozója idején ezrek ünnepelték, hogy annyi évtized után végre - ismét - láthatták egymást. Magam is örültem az előttem járó nemzedékek örömének, de bevallom, én végig a fiatalokat kerestem. Hiszen az idősebbeknek még van összetartozás-élményük, de milyen azoknak a fiataloknak az érzés- és tudatvilága, akik úgy cseperedtek, hogy tilos volt tudniuk: Magyarország határain kívül magyarok milliói élnek összefüggő tömbökben? A világtalálkozó idejére időzítette a Pro Patria nevű gyermek- és ifjúsági szervezet (máris 35 ezer tagja van; a szövetség ismertetésére egyik közelebbi számunkban visszatérünk. A szerk.) a maga nemzeti találkozóját, amelyen százhetven fiatal vett részt Kárpátaljáról, Erdélyből, a Vajdaságból és természetesen az anyaországból. A találkozó színhelye az a Sárospatak volt, amelyről a XVIII. század közepén így írt Debreceni Ember András: Nagy Patak szép kies térségre kiszállott, Hosszán az országnak útjában megállóit, Más felől a Bodrog vizére lehajtott, Mezeje, szőllője, rétjére ellátott. Nos, aki Patakon a fiatalok között eltöltött né-Király Andrea hány órát, az messzire láthatott. Egészen Brassóig, hiszen onnan is érkezett vendég, a Székelyföldről is - de el lehetett látni a délvidéki Adáig, hogy arról ne is beszéljünk: a szülőföldjük „szellemét” magukkal hozó fiatalok e néhány nap alatt bekalandozták a térséget, a tájegységet, amelyet most három ország birtokol. A múlt élő emlékeit kereső csapatok Kárpátalja apró falvaiban kutattak, a Felvidéken a nagy fejedelem emlékét őrző kegyhelyeken koszorúztak, és Sárospatakon, a vár kertjében - és a környék váraiban - történelmi játékok keretében mélyítették el múltismeretüket. Még sok érdekes, tanulságos dolgot cselekedtek, de nekem most nem az a célom, hogy minderről kimerítő tudósítást írjak, hanem az, hogy a hangulatot rögzítsem, amelynek káprázatában oly messzire láthattunk. Jele:a barackfa A Sárospatakon összegyűlt fiatalok nemcsak az együvé tartozás nagy, közösségi élményét tapasztalhatták meg; a szervezők egyéni számvetésre is buzdítottak. Igen érdekes és ugyanakkor komoly játékba kezdtek: mindenki megpróbált saját „nemzeti jelt” keresni magának, amely - az ő számára - sűríti a nemzethez tartozás egyéni élményét. Sárospatakról messzire lehetett látni, de tájainkon egy dolog a látás - és más dolog, teszem azt: az utazás. A fiatalok maroknyi földet hoztak magukkal, hogy a szövetség székhe-
