Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
lyén felavatásra kerülő Hármashalomra szórhassák. Délvidékről három - Andrea névre hallgató - lány érkezett, akik nem tudtak a halomavatásról. Nosza, táviratoztak haza. És a délvidéki föld jelképesnek is tekinthető, ám valóságos utazása ekképpen esett meg: mivel Kis-Jugoszláviában semmiben nem lehet biztos az ember, az otthoniak közül valaki Szegedre utazott, hogy Magyarországon tehesse postára a küldeményt. A három Andrea nevére. Közülük az egyiket Király Andreának hívják, tizenhét éves, műszaki középiskolába jár. Ő volt az, aki saját „nemzeti jelének” a barackfát választotta. Hogy miért? „Nagyon szerettem a nagyapámat. Kisgyerek koromban ültettünk ketten egy barackfát, azóta is szépen fejlődik. Nagyapám meghalt. Ez a barackfa engem őrá emlékeztet. És arra, hogy soha senki nem akadályozhat meg engem abban, hogy ápoljam ezt a fát. S titokban arra gondoljak, hogy akkor is ápolhatom a nyelvemet, ha soha nem engedik hangosan megszólalnom rajta...” Király Andreával hosszú séta alatt sokat beszélgettem. Az iskolában magyarul tanul; mint mondja, „még hagyják”. Magyar, szerb bánat Szülővárosa, Ada tizennyolcezer lelket számláló kisváros, a lakosság túlnyomó többsége (nyolcvan százaléka) magyar anyanyelvű. Ebben a városkában hat szerb gyereknek már osztályt indítanak. „Hatan vannak egy osztályteremben!” - néz az égre Andrea - „miközben Topolyán tizenkét magyar gyereknek nem voltak hajlandóak magyar osztályt fenntartani a hatóságok. Ők most Adán járnak iskolába.” Király Andreáék körül nagyon zajlásnak indult a világ. „Én sokszor szégyellem magam, hogy olyan keveset tudok a magyar történelemről. Itt Magyarországon a kisgyerekek is tájékozottabbak; nekem könyvekből kell megszereznem a tudásomat, ha egyáltalán könyvekhez jutok. Arra gondoltam, ha visszamegyek, foglalkozni kezdek a kisebbekkel. Tudjanak néhány lényeges dolgot a történelmünkről. Nem kell mindig a himnuszt énekelnünk, hogy a múltunkat a magunkénak érezhessük. A tudásunk titkos is lehet.” A vajdasági magyaroknak szükségük van a tit-Renováiás alatt kos tudásra, a lélek belső a Vörös Torony nyugalmára. Hiszen a környezet: fenyegető. „A pénznek nincs értéke, kosárban visszük a piacra, ha mondjuk tojást akarunk vásárolni. Amikor kiváltak Jugoszláviából a horvátok, akkor - mivel ők gyártották - hirtelen nem lehetett vécépapírhoz se jutni. Szegeden vásároltuk.” Kihívó behívó A túloldalon: Ma már tudnivágyó fiatalok ostromolják a várat Délvidékről Magyarország a bőség és a boldogság szigete. „Mikor látom a kirakatokat, nézem az embereket, akkor én arra gondolok, hogy itt mindenki boldog.” Délvidéken félnek a ma» J
