Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
A Magyarok Világlapja postarovala az olvasók fóruma. A szerkesztőség ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje. a májusi lapban megjelent A magyar munkaszolgálat című cikkhez, bár azt történészek írták. Azon kevesek közé tartozom, akik „végigharcolták” és túlélték a háborút a 101/5-ös, nagykátai munkaszolgálatos század tagjaként. Jelen voltam az áttörésnél. Nemcsak az orosz tankok és repülők, de a partizánok is tizedelték sorainkat. De a legnagyobb pusztítást a 2. hadsereg munkaszolgálatosai között a katonák vitték végbe. Amit most leírok, az módosítja az 1943 március-július időszakában elpusztult munkaszolgálatosok számát. Volt Kijev közelében egy kolhoz: Dorosics. Ott több ezer, tífuszban elpusztult munkaszolgálatos van eltemetve, jeltelen sírokban. Ezenkívül a katonák által felgyújtott (?) kolhozban 420 ember égett meg. Bár tífuszos voltam, engem is kirendeltek az eltemetésükre. A tűz kitörésekor az istálló padlásán tartózkodtam. Látva, hogy a szalma több helyen ég, leugrottam és elrejtőztem a fertőtlenítő kazánban. Innen láttam a tüzet, a honvédeket, akik - egy szemüveges őrmester vezetésével - lőtték az istálló ajtaját, nehogy kimeneküljön valaki. Az emberek kitörtek, majd én is csatlakoztam az elsősegélyt nyújtókhoz. Néhány napra rá, kivonult a hadbíróság. Engem is kihallgattak. A látottakról nem beszéltem, mert haza akartam jönni. Azt mondtam: nem dohányzóm, nem volt gyufám. Nem kerültem vád alá. Az 1943-as év márciusa-júliusa közötti időszakban elpusztultakról megtalálhatóak az adatok Izraelben, Jad-Vasemben. Kaufmann Gyula, Holon, Izrael VÉLEMÉNYEM SZERINT... A májusi lapban megjelent két íráshoz szeretnék hozzászólni. Németh Kálmán támadja Donáth urat a Felszabadítás vagy megszállás című cikkben állítottakért. Nem vagyok izraelita, mégis inkább Donáth úr véleményével értek egyet. A Vörös Hadsereg igen is fölszabadító volt, amikor 1945-ben megszállta hazánkat. Donáth úr ezen megállapítása tény. Csak azt korrigálnám, hogy nem Magyarországot, hanem a népet és a megsemmisítő táborokból megmenekült zsidókat szabadították föl. Tudjuk, Jaltában a Nyugat a Szovjetuniónak ajándékozott. Az, hogy ezt az „ajándékot” csak súlyos veszteségek árán vehették át, szomorú valóság. Németh úr azon megállapításával nem értek egyet, hogy az oroszok minket éppen olyan ellenségnek tartottak, mint a németeket. A szovjet hadvezetés jól tudta, hogy a magyar katona csak kényszerből harcolt a németek mellett. Azt is tudták, hogy a háború előtti felmérések szerint, minden tíz állampolgár közül nyolc kommunista érzelmű volt. (Bár Rákosi Mátyás 1947-ben azt jelentette Moszkvának, hogy közel tízmillió fasisztával kell országot építenie. A szerk.) Én amerikai hadifogoly voltam. Ők sem tartottak minket ellenségnek. Én fél óráig sem voltam fogolytáborban. Mindannyian szabadon járhattunk, bárhova mehettünk. Ennyit erről. A család magánügye című cikkben Del Medico Imre amellett voksol Tóth Mária ellenében -, hogy Horthy Miklósnak joga van fia mellett, Kenderesen nyugodnia. Tóth Mária Kanadából a kormányzó hazahozatala ellen agitál. Tisztelt asszonyom, gondolom, Önnek is tudomására jutott, hogy Rákosi Mátyás, sok derék magyar ember hóhéra, egy budapesti temetőben nyugszik (?). Azt ajánlom, olvassa el újra Del Medico úr írását. Kaposvári-Kampis Imre, London, Anglia BÍRÁLÓ SZÓ -TORZ FELHANGGAL 1937-ben, 15 éves koromban, szüleimmel együtt hagytam el Magyarországot. Annak ellenére, hogy francia állampolgár vagyok, valami halvány tudományom maradt a magyar nyelvből, és a szívem mindig megdobban, ha hazai eseményekről hallok. Rokonom már nincs odahaza, egyetlen barátom is elhunyt. Néhány hónapja egy erdélyi fiatalemberrel levelezem. Az ő segítségével ismerkedem az ottani helyzettel. Soha nem értettem egyet a Trianon alakította helyzettel. Erdélyről nem tudok sokat, csak amit a gimnázium négy osztályában tanultam. Levelezőtársam megküld nekem egy-egy érdekes cikket az erdélyi sajtóból. Legutóbb Ujj János Utunk Európába? című cikkét küldte el nekem, melyben a szerző - többek között - a Magyarországra utazók - a magyar határőrség és vámhatóság által okozott - nehézségeit s a hatóságok magatartását írja le. Ez a fajta viszonyulás háborított föl engem, mert szinte elképzelhetetlen, hogy így bánhatnak a Romániából jött honfitársakkal. Tudom, hogy a sok menekült nagy gondot okoz a kormánynak, de elvégre: magyar - az magyar; nem szerb, horvát vagy boszniai. Én szégyellem magam. Paul Nemeth, L’Hay les Roses, Franciaország (Tisztelt levélírónk! Önnek nem pontosak az ismeretei, pedig a cikk írója tisztán beszél: „...a román állam manapság turistáit nem kényezteti el túlságosan. Bár hivatalosan 50 ezer lej értékben válthatnánk valutát évente; magam még nem találkoztam olyan halandóval a honi tájakon, akinek sikerült volna a bankban 198 lejért, vagy újabban kétszáz és néhány lejért dollárt vásárolnia. így a román állampolgár legtöbbször csak némi forinttal... indul neki a nagyvilágnak... De gondoskodott a határállomás csendjéről az Antall-kormány is, amely tavaly október óta az országba belépőktől 800-1000 forintot vagy annak megfelelő valutát követel naponta.” (A Magyarországon való tartózkodás minden napjára. A szerk) A román vámos tessék-lássék látja el feladatát, a magyar határőr kiskatona jól megnézi az útleveleket, a magyar vámos csóválja a fejét, látván a kevés forintokat, de végül is legyint, s még azok is átjöhetnek, akikről lerí a „csóróság, s az, hogy munkát keresni indulnak. Mert elterjedt a hír a románlakta vidékeken is: ha Magyarországon harmad- vagy féláron vállalsz munkát, a kapott forintot átváltva, Romániában fényesen megélhetsz.” Ezekért a dolgokért szégyellné Ön magát? On, aki a fejlett piacgazdaságú Franciaországban él, s akinek ismernie kell a kereslet-kínálat törvényeit. Tény, hogy a keleti határunkon sok illegális határátlépőt, munkakeresőt, csencselőt fordítottak viszsza az illetékesek. De ezek közt alig volt magyar anyanyelvű. Ön „megtudta”, hogy az Erdélyben élő magyarok helyzete kissé javulóban van... és talán Románia kezd indulni »valami felé«.” Ugyan merre? Ha egy kicsit is figyelemmel kisérte volna az erdélyi magyarság sorsának alakulását, más lenne a véleménye. Önt akarva-akaratlanul félretájékoztatták. Lehet, hogy az sem tűnt fel önnek, hogy Európában a legtöbbet, és erején felül, Magyarország tett és tesz a menekültekért. A szerk.)
