Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
PÁLYÁZAT Iskolássztrájk Erdélyben Augusztusi számunkban beszámoltunk arról, hogy az Új Magyarország Bóbita című gyermekirodalmi rovatának és a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Alapítványnak a közös pályázatán lapunk is kiadott húsz különdíjat. A díjazott ifjak munkáiból ezúttal az iirmösi Ágoston Délinké írását közöljük arról, hogyan küzdött anyanyelvű iskolájáért a falu apraja-nagyja Ceausescu országlása idején... A boldogabb iskolakezdések reményében minden tanulónak, szülőnek és nagyszülőnek boldog iskolai évet kívánunk. (A szerk.) rÉ letem legriadtabb napja 1989. szeptember 15. Az iskolakezdés napja, s nekünk, friss ötödikeseknek küszöbnap is, a tagozatváltás napja. Mégsem emiatt izgultunk a legjobban, hanem azért, mert csak tizenegyen vagyunk, márpedig tizenketten kellene lennünk ahhoz, hogy megmaradjunk a magyar tagozaton. Különös feszültség volt az iskola udvarán. Sok szülő, inkább asszonyok vártak kis csoportokban. A megelőző években a volt igazgató, amikor szólt az egybegyűltekhez, magyarul is elmondta a köszöntőt. A szülőkaréjban felfedeztem nagybátyámat és nagyanyámat is. Négy unoka sorsa dől el ma a családban. Kinga végzős, Kati meg én most megyünk az ötödikbe, a kishúgom pedig most lesz elsős. Nagyanyám virágot is hozott a kishúgomnak, ha elmondja a versét. Végre jött az újonnan hozzánk kinevezett kis köpcös igazgató, aki a helyi járattal érkezett Brassóból a többi ingázó tanerővel. Helyet engedtünk az érkezőknek. Mi a magyar tanárokat figyeltük. Hátul jöttek lehorgasztott fejjel, riadt, sápadt arccal. Nem néztek ránk, talán, hogy ne kérdezősködjünk. Ez a látvány egy cseppet sem mutatkozott bizalomgerjesztőnek. Szörnyű melegem lett! A magyar szülők körében zúgolódás hallatszott. Máris gondoltam, hogy itt valami baj lesz! Különösen nagyanyám miatt izgultam, mivel tudtam, hogy igen harcias (még édesanyám is fél tőle). Főleg akkor kezdett harciaskodni, amikor kiderült, hogy néhány magyar gyermek (persze szülői tanácsra) átigazolt a román tagozatra. A szülőkre is nyomasztó hatással volt a felfedezés. Vádló tekintettel keresték az elpártolt gyerekek szüleit, akiket a román szülők tettető barátsággal karoltak fel. Arcukon diadal és káröröm látszott, ami átragadt a felkaroltakra is, valami bárgyú zavar kíséretében. Nagyanyám félhangosan háborogni kezdett: hogy az ilyenek hogy nem szégyellik magukat, mert persze, azt hiszik, hogyha átteszik csemetéiket a román tagozatra, akkor jobban érvényesülnek. A többi asszony kiabálni kezdett, hogy az ilyen elpártolt magyarok mit keresnek a templomban az első padban. Meg hogy: bezzeg, amikor Fiatalok voltak, még büszkén járták székely ruhában az ürmösi táncot, és mióta vegyes házasságba léptek, sérteni kezdte a szemüket a székely kötények piros-fehér-zöldje... A túloldalon eleinte megszeppenés volt észlelhető, de nyomban következett a visszavágás, hogy „mindenki azt csinál a gyerekével, amit akar”, meg nogy „nem baj, mert megbánják ezt még egyesek!” Később csakugyan hetekig hurcolták szegény, harcias nagymamámat. Az egyik vád ellene: megzavarta a himnuszt - de ez már külön történet. Amikor megjelent az igazgató, feszült, nyomasztó csend lett. Aztán a csendet megtörte az igazgató felolvasása, ami ezúttal már csak románul hangzott el, majd idegesen ő is bement az épületbe. Hirtelen az ablakban megjelent a magyartanárnő falfehér arca, valamit intett a szülőknek. Aztán jött az aligazgatónő, és kijelentette, hogy össze kell tenni az osztályokat, „unifikálni”. A magyar gyerekeket már át is írták a román tagozatra - „automatikusan”. Lett erre szörnyű elképedés! Eközben a tanáriban nagy dolgok lehettek, mert egyszer csak Editke, aki a csengőért ment fel a tanáriba, csengő nélkül, lihegve futott ki:-Jaj, Istenem, a magyartanárnő ott fekszik a folyosón! Közben kiderült, hogy nemcsak a mi osztályunknak, hanem az egész tagozatnak ez a sorsa. Most már tudtuk, miért tántorgott ki a tanáriból, és miért vágódott hanyatt a magyartanárnő!
