Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-02-01 / 2. szám

1950-et írtunk. Aztán jött a tagadás. Rákosi még nálam is kisebb emberke volt, próbált közvetlenkedni. Amolyan műpalócosan beszélt; én csak meg tudtam különböztetni az igazitól! Vigyázzban álltunk mind, mint a hülyék. Odalépett hozzám:- Magát nagyon szeretjük, miért nem párttag?- Mert polgári nevelésemtől fogva istenhívő vagyok, s még megrontanám a hitetleneket.-Mi? Isten? Ó, majd elmúlik. - És továbbment.

A színésznő szellemessége magával ragadó, sziporkázik, ahogy mostani életéről faggatom:- Először is játszom. Nagyon jó darabban, a Madách Kamarában Ernest Thompson Aranytó című játékában Ethelt. Ez a darab a szeretetről, a megértésről szól. A mély és igaz emberi kapcsolatokról. Nekem az ilyen emberközelibb szerepek valók. A nagy, patetikus színjátszás ki is maradt az életemből.- Például Shakespeare?- Nem nekem való. Nincs bennem olyan pátosz, ami ilyen nagy, klaszszikus darabhoz szükséges. Ezekhez tudni kell a ritmust mondani.- És Júlia ?- Igen, de ne felejtse el, hogy ki volt Rómeó! Darvas Iván meg Ladányi Ferenc! Meg Bárdy Gyuri is. így nem kunszt Júliázni.- Gertrúd, Hamlet anyja ?- Az egy tévedés.- Rádió? Tévé? Szinkron?- Most már megengedhetem magamnak, hogy azt játsszam, amit akarok. Nem vagyok kötelezhető semmire.- És ha az anyagiakról van szó?- Két rántott csirkét én sem tudok megenni. És mit panaszkodjak azokhoz a nyugdíjasokhoz képest, akik csirkelábat rágcsál-50 nak? És az a sok ember,

akit az állásából kirúgtak...- Szinkronban, rádióban elég sokat lehet hallani.- Szinkronizálni nagyon szeretek, rádiózni ritkábban. Már azért kifelé haladok. Egyszóval, élni kell. Sokáig kell tudni élni. Ez a színművészet egyik titka. Már Fedák Sári is megmondta. A színpadot azért nem hagyom abba, mert ott nem lehet hazudni. Mi, színészek csak a szerepben vagyunk kitárulkozóak. A színpadon kívül mindent utálok, ami a színészettel összefügg... De csak a színpadon kívül, mert azt imádom. Viszont ha onnan lelépek, engem hagyjanak békén. Akkor én privát ember vagyok.-A tévét sem nézi?- Ritkán. Inkább nyelvgyakorlás céljából, s a külföldi állomásokat. Rájöttem, hogy az idült tévézés egy modern népbetegség. Csak bámulja az ember, még a szünetjelet is. A rádió, az más. Ha szól, az alatt tudok kötni, vagy főzni, jönni-menni, tenni-venni a lakásban.- Baráti köre ?- Nincs. Jobban érzem magam egyedül, a könyvek között. Fordítok is, színdarabokat. Ha könyvek vannak, ha kézimunka van, ha pasziánszkártya és keresztrejtvény van, akkor egyedül is meg lehet lenni.- Se egy kutyus, egy cica ?- Az inkább a férfiakra jellemző. Nehezebben bírják a magányt. Rögtön megnősülnek, vagy vesznek egy kutyát...

Grállovagok a Károlyi-kertben- Nem hiányzik a séta, a friss levegő?- De, hiányzik. De olyan „közbiztonságtalanság” van Pesten, hogy nem mennék ki a Svábhegyre sétálni. Ha

visszagondolok arra a korszakra, amikor még a Madách Színházból előadás után mindig gyalog jöttem haza, el sem hiszem. Végig a Körúton, a Rákóczi úton, egyedül, keresztül a Károlyi-kerten. Anyám mindig mondta:

„Te nem félsz?” „Mitől féljek, nincs mitől félni - válaszoltam emberek járnak az utcán, néha még rendőrt is látok, mitől féljek?”- Akkoriban kezdtek el szerveződni a galerik. Amikor egyszer éppen így jöttem, egyedül, gyalog, haza, és beléptem a Károlyi-kertbe, alig tettem pár lépést, éles füttyöt hallottam. És ezt a szót: csaj! Hirtelen átfutott rajtam, hogy Úristen, az anyám mondta, hogy galerik vannak a Belvárosban, most mit csináljak? Közben a lábam meg csak vitt, nem is tudtam, megforduljak vagy visszaszaladjak.- És akkor isteni ihlet jött rám. Megfordultam, és elkezdtem torkom szakadtából ordítani, mint egy kocsis. „A keserveteket! Nem csaj ez, hanem a Tolnay Klári néni!”- A nénit jól kihangsúlyoztam rémületemben. Halál csönd lett. Megszólaltam: „Ne féljetek, nem bántok senkit!”- Nagyon lassan körbefogtak.

„Gyertek ide, nézzétek, tényleg én vagyok” - biztattam őket. Lassan körbefogtak, úgy 16-18 éves srácok voltak. Megálltak körülöttem. „Mit akartok, a gyűrűmet? Tessék, levehetitek! Van nálam a retikülben vagy száz forint” - kiabáltam.

„Mit tetszik képzelni?!” - mondták, de úgy, mint a grállovagok.

Ekkor kitört belőlem: „Az anyátok nemjóját, mit képzeltek ti, hogy itt csajoztok?! Most ne játsszátok meg, hogy azért állunk itt, mert misére megyünk!”