Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-09-01 / 9. szám

északra ugyanannyi a „mi” Gebizünk, ezt mutatta a korai ébredésnél újra elővett térkép. Még erőtlen, sárgás fény festette át a part menti lapályt. A síkság a falu határánál ért véget, mögötte újra a megszokott kisázsiai hegyvonulatok magasodtak.

Már nem siettünk. Jobbra-balra tekintgettünk, lássuk, milyen házakban laknak, de még nagyobb várakozással néztük a járókelőket. Az utca a piactérbe torkollott, néhány gyümölcsárus sátra terpeszkedett középen, nem volt forgalmuk. Akik vevők lehetnének, mind a teázó elé rakott asztaloknál beszélgettek. A férfinép szokásos időűző foglalatosságába csöppentünk bele. Kísérőnk, Cemil egyelőre nem fordított, rólunk beszélt. Kilétünk eseménynek számított, egymással versenyezve kínáltak székkel és teával. Máris a magyar eredetük históriáján vitáztak, ki így tudta, ki úgy. Itt az alkalom a portréfotózásra! Sorozatban készültek az arcképek, lehetőleg két nézetben, szemből és oldalról megörökítve a koponyaformát, hogy az antropológus majd meg tudja határozni az embertípust. Akár a hazai parasztarcok, véltük, és feltűnt a törökök közt szokatlan kék szeműek aránya. Két gyönyörű kislány épp az iskolába sietett, ránk bámultak, viszonzásként lefotóztuk a se nem szőke, se nem barna gyerekeket.

Hírünk ment, újabb érdeklődők gyűltek körénk. Egy micisapkás Beder Tibort követelte rajtunk, tavaly ő volt a házigazdája. Vitt volna magához, de egy szemüveges, irodista forma úrnak jobb ötlete támadt: üljünk be az autóba, menjünk el valami tanyára, ahol egy idős ember él, afféle mindentudó. Cemil hosszú

Kislány kecskéket őriz

17