Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-08-01 / 8. szám
vek, a szobrok, a sírok, a kövek. Három évtized múltán lekerül a lófarkos zászló a várról, élet költözik vissza a szörnyű pusztulás helyére. Várad újjáéled. Szent László nem hagyta el soha a városát. Cserbenhagytuk-e mi a reménység nagy magyar királyát? Tíz esztendővel ezelőtt a halál kövei között álltam itt, az egykori székesegyházban. A vár közepén. Körülöttem századok pusztulása és a közeli múlt vak gyűlölete minden ellen, ami Váradon keresztény és magyar múlt. Hol lehetnek László csontjai? Hol volt a könyvtár, amelytől Janus Pannonius oly nehéz szívvel szakadt el? Odaképzelhetek mindent, ahová akarok, úgyis pusztán a képzelet játéka. Fölnéztem a magasba. A fal mintha inogna. Félrelépek. Talán éppen most hull alá valamelyik kilazult kődarab... Váradi fiatalok mesélték, hogy a romlást felmérő építészek alpinista szereléssel jutottak fel az épület tetejére... És most zeng az ének a falak között. Oltár áll a templomban, feszület fölötte, Krisztus, az élő, éltető, feltámasztó. Emberek vállalták a nevében az újabb alapítást, Tempfli József püspök és jó harcostársai. Megkísértették a lehetetlent. Várad alapításának kilencszázadik, László szentté avatásának nyolcszázadik és a török megszállók kiűzésének háromszázadik évfordulóját együtt ünnepelte a város, a környék, a magyar nemzet egésze. Katolikus püspökök és főpapok kíséretében kihozzák a bazilikából Szent i.ászló ereklyetartóját, melyet körmenet kísér végijj a bazilika udvarán Szent Lászlót sebes paripák hozták végső nyughelyére. Váradra. Most autón, repülőn, gyalogosan érkeztek a vendégek, modern zarándokok. Te Deumot zeng a templomba zsúfolódó és a kint rekedt sokaság. Áldás és imádság. Köszönet és remény.... Egy hetes ünnepségsorozatot tartottak Nagyváradon. Tudományos előadások hangzottak el, emléktáblákat avattak. Templomot szenteltek és új templom alapkövét rakták le. Körmenet zárta az ünnepségeket a Bazilika udvarában. Szent László hermáját vitték a menet előtt, megkerülték vele a király szobrát, és vissza a templomba. Paskai László esztergomi bíboros érsek vezette a körmenetet, püspökök és papok között ott haladt Tőkés László, Nagyvárad református püspöke. Úgy volt igazán méltó korunkhoz, hozzánk és a jövőhöz, hogy ökumenikus egységben ünnepeljük a nagy királyt, ismét egységben körülötte, aki még egységes, meg nem szaggatott magyarság szent fejedelme volt. Nem lehetett volna megszámolni a résztvevőket. Mint a tenger öntötte el a püspöki palota kertjét a sokaság. Megint egy emlék idéződött fel bennem. Évtizedekkel ezelőtt, ha Váradon jártam, vasárnapi misére ide jöttem ki, a város meglehetősen néptelen részébe. Sok bujkáló, rejtekező keresztény csak itt imádhatta az Istent, földi üldözéstől menekülve. De föld alatt és föld felett, rejtetten és nyíltan. Várad megőrizte hitét Istenben, nemzetben, jövőben. Mit számít már dühös helyi román nacionalisták fenyegetőzése az ünneplők címére, ha itt kilencszáz esztendeje az idők próbáját álljuk, László hitével és szelíd konokságával! B. GY. i
