Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
A HÓNAP Elfogadott költségvetés - és ami mögötte van A múlt év utolsó napján, szinte az ünneplés előtti pillanatokban az Országház koalíciós többsége megszavazta az 1992. évi költségvetést. Mintha csak az előző év végét láttuk volna - emlékezhetnénk némi joggal. S valóban, éppen a nagyfokú hasonlatosság vált a viták fő forrásává, ugyanis a pozícióazonosságok ugyanolyan szembenállásokat hoztak létre természetszerűleg. A kormány és a kormányzópártok magát a tényt sikerként könyvelték el; hogy ti. az utolsó pillanatban mégiscsak megszületett a költségvetés. Romló külgazdasági feltételek és nehezen kiszámítható belső gazdálkodási magatartások mellett nem kis bravúr egyáltalán maga az a tett, hogy a legfontosabb bevételi és kiadási tételek közötti minimális egyensúlyt sikerült megtalálni. Ráadásul ez a költségvetés összhangban lesz az év elején meghirdetett gazdaságpolitikával, valamint a legfontosabb kormányzati szándékokkal is. (A hivatalos megnyilatkozók nem annyira emlegették, de a megfigyelő hadd tegye hozzá, hogy az is egyfajta politikai siker, hogy együtt tudták tartani a három koalíciós pártot a költségvetési szavazás idején. Merthogy kettő közülük igencsak heves belső küzdelmektől szabdaltan működött az elmúlt év utolsó hónapjaiban.) Adottak tehát az idei kormányzati és parlamenti munka alapvető keretei, ráadásul a költségvetés elfogadása tovább erősítheti a külföldi partnerek bizalmát. Ellenzéki oldalról mindezen sikereket egészen más színben látják. Mindenekelőtt azt sérelmezik, hogy a kormány a legelemibb szabályokat is fölrúgva olyan későn hozta be a költségvetési tételeit a honatyák elé, hogy ezzel veszélyeztette eme fontos dokumentum érdemi megvitatását. A késedelem tényét a kormányzó erők nem is vitatták - igaz, megmagyarázni sem igyekeztek -, de azt felháborodottan utasították vissza, mintha ezzel politikai-taktikai okai lettek volna. Az ellenzéki pártok szerint ez a késés logikusan beleillett abba a folyamatba, miszerint a kormány igyekszik a parlamentet krónikus időzavarban tartani, s ezáltal az ellenzéket megfosztja konstruktív szándékainak kimutatásától. * Volt más kifogás is, amelyet gyakran emlegetett a sajtó, az érdekvédelmi szervezetek, a szakemberek többsége is: eszerint a tervezett költségvetés éppen a legfontosabb kérdésekben erőteljesen emlékeztet a nyolcvanas évek hagyományaihoz. Már amennyiben elsősorban a lakossági terhek nőnének; a szociálpolitikai, oktatási, egészségügyi kiadások pedig nem tartanak lépést az inflációval, viszont a kormányzati-igazgatási előirányzatok nagyon is emelkedő ívet rajzolnak. S ez pedig nem más, mint a korábbi, államilag kézben tartott, vezényelt gazdaság- és társadalompolitika továbbélése - annak öszszes felemás hatásával. Ez utóbbi kritika értelmezése messze túlvezet minket a mindennapi hatalmi pörlekedés határain. S nagyon nehéz állást foglalni ebben a kérdésben, nem is éppen a krónikaíró feladata, hogy igazságot osszon a vitatkozó felek között. Már csak azért sem, mert e föllángoló viták törvényszerűen a költségvetési küzdelmek idején a legerősebbek, de mögöttük olyan alapproblémák húzódnak meg, amelyek nemhogy egész évben, de az egész átépülő-leépülő-magára találási történelmi időszakban meghatározó jellegűek. Arról van szó ugyanis, hogy egy olyan rendszer fokozatos lebomlása és lebontása kezdődött el, amelyben szinte minden társadalmi ügyet államilag, központilag és felülről intéztek eddig. Ugyanakkor helyette épülnie kellene ama rendszernek, amelyben a teljesítmény, a piac, az autonómia, a szabad kooperáció szép elvei szabályoznának. Igen ám, de az öszszeomlás egyáltalán nem azt a logikát követi, hogy pusztul mindaz, ami egyértelműen fölösleges, és épül azonmód a helyébe az új, a korszerű, a teherbíró. Hanem pusztul az, ami a legkiszolgáltatottabb és leggyöngébb, és tovább él mindaz, ami erős, mert maga mögött érezhet komoly szervezettségű támogatásokat. Az új kormányzati rend szószólói hajlamosak arra, hogy az imént bemutatott ellentmondást tudatos összeesküvés, utóvédharc és egyéb ellenállás következményeként mutassák be. * Talán konkrét példákkal jobban érzékeltethető az, hogy miért is okoz mindez oly nagy politikai feszültségeket? Elvileg minden új politikai erő egyetért a piacgazdaság, a jogállamiság, az európaiság igenlésében - de ugyanezen elvek napi érvényesítése során már könnyen kiderülnek a rendkívüli szemléleti különbségek. Vonuljon ki az állam - de honnét előbb? A nagyiparból? Az iskolaügyből? A kereskedelemből? A tömegkommunikációból? És ha az állam kivonul e területekről, akkor szabad-e oda benyomulnia azonnal a pártoknak? S ha igen, akkor miféle megoszlásban, talán a választási eredmények alapján? S hogyan lehet elosztani az átmenet terheit, ki és miből fizesse meg a munkanélküliség, a kényszernyugdíjazások, a kárpótlás költségeit, mi legyen a korábban államilag túlduzzasztott sport, kulturális, közművelődési területek dolgozóival?- Megannyi kérdés, amelyekre a különböző pártok eltérő válaszokat adnak, hiszen éppen azért pártok, hogy egymástól elütő alternatívákat, jövőképet kínáljanak. * Költségvetési viták idején mindezen eltérések, véleménykülönbségek koncentráltan jelennek meg, hiszen egy-egy parlamenti vitanap során több tucatnyi kérdésben lehet és kell összekülönbözniük. Ráadásul az adótörvények elfogadása is ugyanezekben a hetekben zajlott - hiszen ezek érthetően a költségvetés bevételi oldalához kapcsolódnak. S az, hogy kik és milyen mértékű kedvezményeket kapjanak, komoly társadalmi érdekharcokat je-12
