Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
24 KILÁTÓ AMERIKABAN IS A NÉPEMET SZOLGÁLOM így van együtt a tizenhatmillió magyar Mi ad erőt egy embernek ahhoz, hogy fél évszázadon át töretlen maradjon a hite? Mi viszi át határokon is túlra, akár ezer kilométereken át, a küldetés erejét? Bertalan Imre életének példája egyetemes érvényű választ ad minderre: a szeretet a hajtóerő - vallja. Az emberé, az Istené. Az amerikai magyar reformátusság életéről hallva-olvasva újra meg újra találkoztam Bertalan Imre nevével. Kialakult bennem a kép a fáradhatatlanul, töretlen hittel munkálkodó lelkipásztorról, aki családjának tagjaiként tartja számon az óhazától távol élő magyarokat, s kitartó hűséggel dolgozik a kedves alma mater, a sárospataki református iskola visszaállításáért, az ehhez szükséges anyagiak előteremtéséért. Személyes életének minden bizonnyal egyik legszebb napján ismerhettem meg az elnök urat (Bertalan Imre immáron nyolc esztendeje az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke.) Kedves kép a szülőkről (1912, Lövő) Öröme kettős volt: részt vehetett a forrón szeretett sárospataki református gimnázium és kollégium újjászületése utáni első évnyitóján, prédikálhatott az ünnepi istentiszteleten, és díszdoktorrá avatták lelkésszé szentelésének 50. évfordulóján. És mindezen túl: a Kárpátaljáról, Felvidékről, Erdélyből érkező, rég nem látott kedves barátok kézszorítása és Sárospatak nagy öregjének, a szeretett professzornak, Újszászy Kálmánnak jelenléte tette felejthetetlenné az ünnepi órákat. Sión foglyai Bertalan Imre abban a templomban prédikálhatott most, ahol ötven évvel ezelőtt társai nevében köszönetét mondhatott a kibocsátó iskolának és tanárainak. Ünnepi igehirdetésében megemlékezett az azóta megtett fájdalmasan szép útról: „Amikor a 126. zsoltárral útnak indultunk, még nem gondoltunk arra, hogy rövidesen mi is a Sión foglyai leszünk. A rendkívüli tehetséggel megáldott évfolyam tagjai közül nem lettek püspökök, esperesek, kis egyházakban szolgáltak, bátor kiállásukért többen börtönbe, száműzetésbe kerültek. Szomorú, hősies sors jutott a Kárpátaljára, Felvidékre, Erdélybe kibocsátott társainknak, de az anyaországban maradottaknak is. Az én életem patakja 1942-ben vált ki a mi drága egyházkerületünk életéből. Szolgálatom kezdetén az én szám is telve volt nevetéssel. A főiskola 344. seniorának kijáró ösztöndíjat kaptam, nyugati tanulmányútra. Az örömhír feletti vigadozás lelkesedésével, hogy is gondoltam volna egy percig is arra, hogy az egy évre tervezett tanulmányúiból máig tartó élet lesz; hogy soha nem szolgálhatom azt a Tiszán inneni népet, amely szívébe fogadott, amikor pásztorlására készültem. Amikor már nem térhettem vissza, jártam Nyugat- Európa egyetemi városait, lelkemre nehezedett a zsoltár egy másik gondolata: »Aki vetőmagját sírva emelve megy tova...« így vittem sírva azt a vetőmagot, amit Patakon áldott emlékezetű tanáraimtól kaptam, mert hiányzott a talaj, amibe vethettem volna. Hadd említsem meg kegyelettel Mátyás Ernőt, Szabó Zoltánt, Zsíros Józsefet, Darányi Lajost, Marton Jánost, Nagy Barnát, Szabó Ernőt, Szabó Károlyt, Koncz Sándort és örvendező szeretettel az élő, a mi drága Új-Az édesapa halála után az édesanya a négy kis árvával (az édesanya jobbján Imre)
