Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
HAZAI KÖRKÉP 47 KINN IS VAGYUNK, MEG BENN IS Tornácos nép vagyunk Kunkovács László fotóművész, a fáradhatatlan újrafelfedező, megláttató, ezúttal népi építészetünk különös kincsét teszi elénk. Vajon milyen szándékkal? Széttekintve „eredményeinken”, a csupasz falú betonsilók ezrein, nem lehet nem látni a hiányt. Valami kimaradt jobbító szándékainkból, valami, ami írások, feljegyzések szerint legalább 2500 éves; valójában jóval több, fennmaradt az indiai, egyiptomi és görög templomokban meg másutt, s tisztesség ne essék, parasztházaink százezreiben, s szavainkban leginkább, ha az anyag mulandóbbnak is bizonyult, és elvegyült a végtelen térségek földjében, homokjában. Mi is maradt ki? Az ablakok nagyok, mégis. Hiányzik a nap. A falakon, ezeken a sivár mezőkön nincs ott a fény és az árnyék. Kunkovács László tornácainkhoz vezet vissza minket. Vissza? Nem tudom. Messze? Nagyon messze... Tornácaink előképei között ott találjuk a lovas népek sátrait csakúgy, mint a görög megaront. Az előbbi az órák alatt felépíthető-lebontható ősi kupolasátor, a jurta, a római Pantheon családra szabott rokona; míg az utóbbi a görög Parthenon csírája. A sátor bejáratát fedő nemezlap felhajtva két, földbe szúrt rúdhoz, dárdához rögzítve; vagy a görögök építtette, U alakú, kicsiny tér elé állított oszlopokra ácsolt tető - ugyanaz. Két változata ugyanannak a köztes, fedett-nyitott térnek, amelyet tornácnak nevezünk. Az egyik egy mozgó, a földrészek belsejét feltáró, felfedező kultúra, a másik egy mozdulatlan, önmagát befelé fejlesztő, gazdagító kultúra „találmánya”. Azonosságuk lényege, hogy a Napistenhez, a Naphoz, a fényhez-árnyékhoz kötődnek. Hogyan? A jurtakupolák tetején napkerék, küllői a sátor hajlított rúdjai. A fény a térben körbe-körbe jár. A sátortábor egységeinek tájolása szigorú, kötött. Valamennyi nemezzel takart bejárat Keletre vagy Délre néz, hátat fordítva a rossznak, a sötétségnek, a hideg szeleknek. A kaputakaró felhajtva - tornác. így tájolódik évezredes előképekre rímelve valamennyi magyar falusi ház. A tornácok a napos, meleg, szélvédett oldalon épülnek, reggeltől estig fényben-árnyékban fürödnek, mindenekelőtt így jók, ráadásul még szépek is. * De nézzük eleinket, a napra tájolás felfedezőit, a szkíták, hunok, avarok, magyarok, mongolok, besenyők, kunok sátorait, vonuló falvait, városait, s ne feledjük, hogy az írott tudósítás előtt is ki tudja mennyivel éltek, léteztek. Sátoraik reggeltől estig működő napházak, napórák. A napsátrak népéről Hérodotosz (Kr. e. 484-424) tájékoztatja a „művelt világot”, szólván a fejedelmi szkíták szokásairól, hajlékairól, jurtáiról, szaunáiról, fedett szekereiről; Szókratész (Kr. e. 469-399) pedig egy működő „napházat” fejlesztett ki a „megaron” elvéből. Az U alakú tér és az előtte álló, oszlopokra épített tető kifelé tölcséresen szélesedik, magasodik, a déli napsugárzást a mögötte lévő helyiségbe nem engedi be, azt leárnyékolja; téli, alacsony napállásnál viszont szabadon hagyja érvényesülni a jótékony sugarakat. íme a Nap erejének egyik első felhasználása. így épített minden magyar parasztember évszázadokon át. A tornác, olvassuk a Magyar Néprajzi Lexikon 5. kötetében: „folyosó, gádor, ambitus, hambitus, hambit, gang, a lakóépület vagy ritkábban melléképület mellé épített, oszlopokkal, pillérekkel, boltívekkel alátámasztott, fedéllel ellátott térség, amely emberi tartózkodásra, munkavégzésre vagy raktározási helyül szolgál.” A tornác szavunk 1507 óta ismert, azaz olvasható azon kevés írott emlékünkben, ami a tatár, török, meg a többi dúlás után irmagnak megmaradt. Ez semmiképp nem azt jelenti, hogy e térforma, fedett-nyitott folyosó nem létezett volna már „a szó megtalálása” előtt századokkal. A múlandó anyagból építkező kultúrák emlékeit többnyire csak a szavak őrzik, de mint láttuk, e szavak és az épületek között is évszázadok, sőt évezredek feszülhetnek. Sokan, sokféleképp leírták már így vagy úgy, de nagyjából azonosan a „magyar ház fejlődését”. A fejlődésről alkotott fogalmaink épp napjainkban szorultak felülvizsgálatra, amikor egyesek azzal riogatnak minket, hogy ha nem vigyázunk, visszacsúszhatunk a „harmadik világba” - ahonnan évezredekkel ezelőtt, másokkal együtt jöttünk. A „visszafejlődés” helyett felkínált új világ, innen, az ámbitusról kihajolván nem tűnik minden részletében meggyőzőnek. De nézzük az eddig megtett utat. A négyszögletes vesszőből, sárból, gerendából, téglából épült
