Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

4 A HÓNAP Új rendszer - új kérdőjelekkel 1990 tavaszán kipró­bálhatták magukat a pártok, és több millió magyar felnőtt is életé­ben először érezhette magán annak a terhét - és örömét -, hogy az ő szavától is függhet a ha­talmi viszonyok alakulá­sa. Hosszú - csaknem másfél évnyi - huzavona után jutottunk el a valóban szabad, sok párt közötti választás lehető­ségéig. Úgyszólván min­denki azt tartotta a hosz­­szadalmas átalakulás legfőbb erényének, hogy békében zajlott mindez, nem követelte egyetlen ember életét sem. (S vall­juk be, a magyar történe­lem ismeretében: ez tényleg nagy szó.) Ország-világ előtt megszabadultunk a régi- nem ideillő - politikai­hatalmi berendezkedés­től és a felfokozott biza­kodás közepette alig-alig akadtak olyanok, akik a várható nehézségek tag­lalásával kívánták volna elrontani az átalakulás örömét. Azóta eltelt már több mint fél év, és lát­ható, hogy számtalan nem várt problémával kell megküzdenie a ma­gyar demokráciának. Augusztus végén járt le az új kormány beikta­tásakor kért türelmi idő- a száz nap -, s minden érdekelt fél elkészítette a maga mérlegét. Az ellen­zék azt vetette a kor­mány szemére, hogy az alapvető gazdasági kér­dések kapcsán nem sok eredményt tudott fölmu­tatni az új végrehajtó ha­talom. A hatalmi pozíci­ók kisajátításában vi­szont feltűnően serény­nek bizonyult a győztes párt és a koalíciós kor­mány. Természetesen a koa­líciós mérleg másképpen mért. Szerintük a legna­gyobb teljesítményt kül­politikai téren mutatta az új kormány. A koráb­bi egyoldalú kapcsola­tok helyett sikerült egé­szen új - és ígéretes - vi­­•szonyokat kiépíteni a nyugati világ vala­mennyi számottevő köz­pontjával. A sajtó és a független szakértők többsége in­kább hajlott arra a véle­ményre, hogy az áprilisi választások után kiala­kult politikai-hatalmi berendezkedés jó né­hány ponton aggasztó jeleket produkál; lenne tehát bőven megváltoz­­tatnivaló. E hangok azonban nemigen hal­latszhattak a két - egy­másnak feszülő - politi­kai erő zajában. Úgy lát­szott az ősz elején, hogy mind a parlamentben, mint a pártérintkezések­ben, mind pedig a köz­élet egyéb, számottevő fórumain egyre kevésbé nyílik alkalom a rosszul sikerült politikai polari­záció értelmes meghala­dására. A megmerevedő politikai frontokat végül is az ősz közepére két olyan esemény robban­totta föl, melyek gyors egymásutánban követték egymást.^ Az egyik az önkor­mányzati választás volt. Szeptember legvégén, majd két hét múlva - ok­tóber 14-én - meglepő fordulatokkal teli két vá­lasztást ért meg az or­szág. Mindenekelőtt azon a tényen lehetett el­töprengeni, hogy a kor­mányzó koalíció súlyos vereséget szenvedett a fővárosban. (Ott, ahol az MDF-jelöltek áprilisban még meggyőző fölénnyel győztek az SZDSZ-jelöl­­tekkel szemben, most 22 kerületből 20-ban a libe­rálisok arattak sikert.) A nagyobb - városiasabb - településeken általában is az volt a jellemző, hogy a liberális ellenzék a koalíciós pártok rová­sára tört elő. A kisebb településeken pedig a független jelöltek győz­tek - óriási többségben, több mint 80%-ban - a pártok jelöltjeivel szem­ben. Ezek az adatok ar­ról tanúskodtak, hogy a tavaszi országgyűlési vá­lasztási erőviszonyok meglehetősen rövid idő alatt megváltoztak, és el kell gondolkodni a ta­vasz és az ősz együttes ér­telmezésének lehetősé­gein. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy a két választás után kiala­kult a politikai életben az az erőegyensúly, amelynek jellemzője, hogy az MDF vezette koalíció erősebb pozí­ciókat birtokol a parla­mentben, az ellenzék vi­szont az önkormányza­tokban tudhat maga mö­gött többséget. Ma még nagyon nehéz előre látni azt, hogy ez az erőegyen­súly az ellentétek kiéle­ződését segíti-e elő, avagy a kényszerű együttműködés irányába vezet? A választások má­sik tanulsága minden­esetre az együttműkö­dést kellene hogy előse­gítse. A részvételre jogo­sult állampolgároknak ugyanis kevesebb hánya­da ment el szavazni, mint amit reméltek a pártok -se távolmara­dásukkal bizony, sokan csalódottságukat fejez­ték ki. A politikai válto­zások hosszabb folyama­tára tekintve azt láthat­juk, hogy az alacsony őszi részvételi százalé­kok egyáltalán nem a vé­letlenek következmé­nyei, hanem mélyebben rejtőző összefüggések ki­fejezői. (A mellékelt táb­lázat adatai azt mutat­ják, hogy a magyar nép mindinkább kifáradt a parlamenti demokrácia megteremtésének egy­mást - túl sűrűn - köve­tő mozgósítási hullámai­ban.) Úgy tűnik, hogy a plu­ralizmus kibontakozásá­ban aránytalanul nagy szerep jutott a pártok­nak - egyéb, más típusú szerveződések háttérbe szorulása árán. Az új po­litikai életnek szinte ki­zárólagos szereplői a pártok; s nemcsak a par­lamentben, hanem a közélet egyéb területén is. Egyrészt ez azzal a következménnyel járt, hogy valamennyi ese­mény, konfliktus azon­nal megkapja a maga pártpolitikai értelmezé­sét és színezetét - s eme egyoldalúságok mind többek ellenérzéseit vált­ják ki. (Már csak azért is, mert az összes jelen­tős párt együttes tagsága is alig több mint a vá­lasztani jogosultak öt százaléka...) Másrészt e jelenség fordítottja még tanulságosabb. Az tud­niillik, hogy a százezrek, milliók számára fontos, mindennapi gondok ne­hezen törnek utat ma­guknak a politika szín­padára, s ily módon újonnan alakuló törés­vonalak szabdalják szét az éppen kialakuló ma­gyar demokrácia szerke­zetét. A nyár közepétől kita­­pinthatóan növekszik a pártokkal szembeni csa­lódottság. Mivel e sorok írója nem ezt a pártelle­­nességet szeretné tovább erősíteni, arra kíván rá­mutatni, hogy a több-

Next

/
Thumbnails
Contents