Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-05-01 / 5. szám
28 KILÁTÓ nal, Kodolányi Jánossal, Szabó Lőrinccel, s megéreztem, mit jelent az, sikeres írónak lenni, hiszen anyám fantasztikus sikereket ért el regényeivel. Már első könyvével: az Anyanyelve magyarral berobbant a magyar irodalomba, és népszerűségét csak fokozta a Rózsa leányasszony, no meg a többi könyve. Nem is volt női író, akit hozzá lehetett volna hasonlítani. Ne haragudjon, én elfogult vagyok. Azt hiszem, ezt megértheti. Neki köszönhetem a nyelvek szeretetét is, azt, hogy francia szakos lettem, és kimenetelemkor már két nyelvet tudtam, a németet és a franciát.- Miért ment ki mégis, hiszen itt egy sikeres ember árnyékában élhetett. S úgy tudom, hogy ön is sikerrel kezdte a toliforgatópályát.- Ki kellett mennem, mert 1956-ban kéziratban hagytam néhány cikkemet a szerkesztőségekben, nem éppen dicsérőleg írtam a Rákosi-rendszerről. Ezenkívül allergiásak voltak a kommunista politikusok a Makkai névre, s anyámat megbélyegezték, hogy irredenta írónő, s az sem volt jó ajánlólevél, hogy Makkai Sándor, a kitűnő író is rokonunk volt.- Úgy hallottam, hogy jó barátságban volt Szerdahelyi Istvánnal. Tudna-e valamilyen történetet mondani nagy vitáikról?- Igen, tudok. Fogadtam Szerdahelyi Istvánnal, hogy a kommunizmus nem győz. Ő azt mondta, hogy győzni fog. Mondja meg, legyen szíves, Szerdahelyi Istvánnak, hogy tartozik nekem egy üveg pezsgővel.- Mit csinált ön a cikkíráson kívül 1956-ban?- Én erre az időre antropozófus lettem, azaz dr. Rudolf Steiner osztrák filozófus nézeteit hirdettem. Ő nemcsak azt vallotta, hogy örök élet van a halál után is, hanem azt is, hogy az egyenlőséget, a testvériséget és a szabadságot 1789 óta nem sikerült megvalósítani. Azt vallotta, hogy az egyenlőségnek a jogi életben kell megnyilvánulnia, a testvériségnek, azaz a szolidaritásnak a mindennapi életben, és a szabadságot csak a szellemi életben érhetjük el. Nos, én illúziókkal indultam neki az októberi forradalomnak, rengeteget vitatkoztam, beszéltem s mindenkit agitáltam, hogy az orosz ne legyen kötelező nyelv. A november 4-i orosz intervenció után nekimentünk a határnak, de elkaptak, visszatoloncoltak. Egy hét múlva újból nekiindultunk Püski Sándor két fiával. Ők vittek át, mert összecsuklott a lábam. Egy faluból telefonáltam egy svájci rokonomnak, ő értesítette apámat, aki éppen Mexico Cityben volt. Míg vártam, hogy kimehessek, elvettem feleségül Kemény Zsuzsikát, Szabó Lőrinc unokahúgát.- Milyen érzés volt viszontlátni édesapját ?- Huszonegy éves koromban láttam viszont édesapámat Bostonban, aki sok mindenben segített, de azért az ember elsősorban önmagára volt utalva. Akkor nekem szerencsém volt, mert aki két szót tudott angolul, azt megsegítették. 1957 februárjában már a Harvardon találtam magam, az volt a legnagyobb szám, hogy engem, aki tiltakoztam az orosz nyelv kötelező tanítása ellen Magyarországon, rá akartak venni, hogy oroszt tanuljak. Eleinte tiltakoztam, de volt ott egy nagyon művelt orosz bárónő és Tolsztoj Anna grófnő, Tolsztoj unokája, akik rábeszéltek, hogy tanuljak, így aztán mégis megtanultam oroszul. Orosz-francia középiskolai tanári diplomát szereztem. Ezután a Hawaii-szigetekre utaztam, apám is ott élt. Csodálatos világ volt ez. A hawaii gyerekek az iskolában angolul beszéltek, szüleikkel kínaiul, japánul, vagy valami szigeti keveréknyelven. Ebben a csodálatos bábeli világban határoztam el, hogy nyelvész leszek. Ide, Hawaiiba is elkísért anyám hatása. És miután a Yale-n megszereztem a nagydoktorit, egy európai utazás során, hét év után, végre viszontláttam édesanyámat. Megrázó volt a találkozásunk. Nekem egy erős aszszony élt az emlékezetemben, és egy esendő, törékeny emberrel találkoztam. Aztán a malájoknál megtanultam a nyelvüket és nagy kedvet kaptam a Távol-Kelethez, tudja, csodálatos ott az éghajlat, a színek, a pillangók, az őserdők, a tenger, az édes füvek illata, és a csillagok is másképpen ragyognak, mint Európában. Sokan azt hitték, hogy a nagydoktorimat majd a maláj nyelvről írom, de én megtréfáltam őket, mert az angol nyelv idióma szerkezetéről írtam. Ennek a szakembere lettem. Kaliforniában kutattam egy évig, majd 1967-ben Chicagóban helyezkedtem el, a város 47 egyeteme közül az egyikben. 1969-ben docens lettem, 1974-75-ben nyilvános, rendes egyetemi tanár.- Mióta ír és miért?- Mindig is azért írtam, mert úgy éreztem, van közölnivalóm, ami érdekes lehet más embereknek. De legfőképpen azért írtam, mert jól éreztem magam közben. Az első írásom 6 éves koromban jelent meg, egy színházi lapban. Anyám ugyanis szavalóművész volt, jó kapcsolatai voltak az újságokkal. Az írásnak a címe az volt: Anyukám akarjon játszani velem. Ára három pengő. Aztán írtam verseket, 1952-ben két versem is megjelent a Vigíliában. Fordítottam a Rádiónak franciából és ófranciából. Az írást később, kint sem hagytam abba, cikkeim megjelentek a nyugati magyar lapokban, az Irodalmi Újságán, az Új Látóhatálban, a Párizsi Magyar Műhelyben is. 1959 óta angolul is írok, de csak most tartok ott, hogy angolul írt verseimet kiadjam. Két, magyar nyelvű verseskötetem jelent meg. Az egyik 1966-ban, a Szomj és ecet, a második 1971-ben, a K2= 13. Jövőre remélem, együtt jelennek meg itthon, Magyarországon is.-A „Petőfi halála után írott verseiét hallgatva úgy tűnik, ön nemigen szereti a szokványos megoldásokat.- Persze hogy nem szeretem, mert nem érdemes olyat írni, amit már egyszer megírtak. Aki ír, annak az legyen a legfontosabb, hogy újszerű legyen.- Kinek írt ön Nyugaton ? Hiszen itthon nemigen számíthatott a megjelenésre.- A kinti magyaroknak írtunk, és egymásnak mi, írók. Egymást bátorítottuk és kritizáltuk. Mohón vettük kézbe az Irodalmi Újságot, s azt is figyeltük, kinek a verse kerül haza. Én még nem érkeztem haza, de most vagyok hazaérkezőben. Nem igaz, hogy az
