Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 59 A lyukas teknő titka Zenta: vajdasági kisváros a Tisza partján, s bár ősi település, kevesen ismernék a nevét, ha 1697. szeptember 11-én Savoyai Jenő herceg katonái nem itt porolják ki a törököt. A zentai csatával fejeződött be az oszmánok kiűzetése Magyarországról. Nem sok emlék maradt a városban utánuk. Néhány fegyver - talán még annak idején a harcmezőn szedték össze őket a helybéliek - meg egy katonai nyereg, a múzeum büszkesége. A múzeumé, amelyet jelen állapotában Tripolszky Géza alapított. A lengyel nevű, magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgár sok víz, kevéske bor fröccsök között mesél életéről. Zentai vagyok, a tizennyolcadik század közepétől minden ősöm itt, ebben a házban született. A kétszáz esztendős eredeti épület egy része még megvan, aztán minden generáció a maga ízlése és tehetsége szerint épített hozzá valamit. En is. És elmondhatom: nagyon jól érzem magam e sokszor toldozott házban. Apám, Tripolszky János, a kocsifényező és mázoló mesterséget űzte. Ez akkor kiváló szakmának számított, és apám remek szakember volt, mégis kétszer tönkrement: egyszer a húszas években, a világválság idején, egyszer meg a háború alatt. Ezekben a nehéz években ugyan kinek volt kedve, pénze kocsit flóderoztatni vagy bútort föstetni?! Ezért is nem folytattam az ő mesterségét, de hogy mégis legyen valami szakképzettségem, kénytelen voltam diplomát szerezni. Az iskola szinte házhoz jött: mivel annak idején sem volt elegendő magyar tanító a Vajdaságban, kihelyeztek Újvidékről egy tanítóképző tagozatot ide, Zentára, s amikor elvégeztem, elhelyezkedtem tanítónak innen tíz kilométerre, Adorjánba. Ott oktatgattam öt és fél évig, amikor is hatalmi szóval, azaz anélkül, hogy megkérdezték volna, akarom-e, beraktak a zentai múzeumba igazgatónak. Tripolszky Géza: „Betömte fűvel a kolompokat...” A népélet, a néprajz persze Adorjánban sem volt már idegen tőlem, csakúgy nem, mint a képzőművészet. Ez utóbbi egyébként családi betegség: csak később tudtam meg, hogy apámnak már első gimnazista korában rajzkiállítása volt, második feleségem rajztanár, a két kislány meg kitűnően rajzol, különösen a kisebbik. Kisebb múzeumi gyűjtemények voltak a városban már a múlt században is, de az igazi gyűjtemény alapjait csak 1947- ben vetették meg, és 1974-ben jutottunk el oda, hogy hatszáz négyzetméteren, főleg magyar néprajzi jellegű tárgyakból, e Tisza táplálta táj szinte teljes életét bemutathassuk. Első fröccs: a fazekasok kilesése Kevesen voltunk, amikor nekifogtam ennek a hatszáz négyzetméternek a megtöltéséhez, s talán ennek is tulajdonítható, hogy minden darabhoz köt valami. Vagy a gyűjtéskor, vagy a rendezéskor, vagy valami más alkalommal lett számomra emlékezetessé, kedvessé. A fazekasságot bemutató részt például én rendeztem be, jórészt saját kezűleg, egyrészt ezért nőtt a szívemhez minden tál, butélia vagy kancsó. Másrészt a házunk mögött éppen fazekasok laktak. Itt, ahol most a kiskonyha van, állt az én heverőm, s éjszaka, amikor fel-felébredtem, láttam az égetőkemence lobogó lángjait. Már apró gyermekkoromban megfigyelhettem tehát a fazekasmesterség minden csínját-bínját az agyag kiásásától - ezt a Tisza partján végezték, hiszen itt minden a Tiszához kötődött - az edények kiégetéséig. Legközelebb mégis a pásztorélet emlékei állnak hozzám. Harminc éve javarészt ezzel foglalkozom: a Tisza-vidék pásztoréletének néprajzával. Elsősorban mégis a magatarti juhászattal. Második fröccs: a juhász típusai Talán nem mindenki tudja: kétféle juhász van, illetve volt. Lehetett a falunak közös legelője
