Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-03-01 / 3. szám

4

— A HÓNAP

Megbékélésre várva - egymást hergelve

Január közepén folytatódott a kormány átalakítása, s ezúttal a kisgazdapárti részvételt formálta át a kormányfő. Mint az eddigi összes döntést, így ezt is széles körű vita kísérte - de érdemes ezúttal mélyebb összefüggések keresésével kísérleteznünk. A kisgazdapárti koalíciós szereplés ugyanis a legsebezhetőbb pontja a választások után kialakult politikai-hatalmi képletnek, s a május óta eltelt nyolc hónap során többször is úgy látszott, hogy a megoldhatatlan ellentétek szétfeszítik a kényes egyensúlyon nyugvó kormányzati kereteket.

Az első számú - és tulajdonképpen minden egyéb részkérdést meghatározó - probléma abból fakad, hogy a Kisgazdapárt vezetőinek többsége ragaszkodik a 47-es földtulajdoni viszonyoknak az alapulvételéhez a tulajdoni kérdések rendezése során. E politikai követelést rajtuk kívül mindenki irreálisnak tartja - több okból is. Egyrészt lehetetlenség a földvisszaadást úgy megoldani, hogy ne okozzanak óriási zavarokat a mezőgazdaság jelenlegi menetében, valamint azt is, hogy ne érjen újabb százezreket jogsérelem e jóvátétellel. Másrészt azonnal felvetődik annak követelése, hogy miért csak a földkérdésben jogosult a tulajdonosi rehabilitáció: miért nem lehetséges a bérházak, gyógyszertárak, boltok, kisüzemek stb. kapcsán ugyanezt megtenni? (Ha

valaki végiggondolja gyakorlati módon is e követelések végrehajthatóságát, akkor hamar észreveheti, hogy ebből minden kisülhet - csak működőképes gazdaság nem.)

A Kisgazdapárttal kapcsolatos másik gond az, hogy vezetői között nemigen termelődtek ki kormányzóképes, tényleges súlyú politikusok, amely magyarázható ugyan e párt társadalmi hátterének egyoldalúságaival, értelmiségi kapcsolatainak halovány voltával - de mindenképpen a koalíció egészének tekintélyére viszszahulló problémát jelent.

Ehhez kapcsolható az a jelenség is, hogy leginkább ezt a pártot feszíti belülről az az ellentmondás, amely fakad egyfelől a kormányzati felelősség elvállalásából, másfelől pedig a kisgazdapárti tagságban halmozódó politikai elégedetlenségek, indulatok kényszerű képviseletéből. Eme ellentmondás gyakori megjelenéseként az elmúlt hónapok során rendszeresen lehetett hallani - mind a parlamentben, mind pedig parlamenten kívül olyan abszurd politikai nyilatkozatokat némely vezetőik részéről, hogy az átlagpolgár csak dörzsölgette a szemét, mert nem akarta elhinni, hogy kormányzó párti megnyilvánulásnak volt tanúja.

* * *

E vázlatosan bemutatott problémák alapulvételével azt lehet mondani, hogy nincs semmi meglepő abban, ha Antall József a kormányában részt vevő valamennyi kisgazdapárti pozíciót megmozdította. A végeredmény értelmezésével ugyan lehetnek némi gondjaink, hiszen nemcsak személycseréknek, de körforgásoknak is lehettünk tanúi. Mindenesetre számos elemző hajlik annak megállapítására, hogy e kormányzati változtatás, valamint a kisgazdapárti vezetők közötti belső viták és cserék végső tanulsága szerint visszavonulni látszanak a radikális (vagyis a 47-es kiindulópontot makacsul követelő) vezetők. A kormányhatóság szemszögéből nézve ez nem is lenne túlzottan tragédia, hiszen a háttérben számos olyan konfliktus kiéleződését láthattuk januárban, amely éppen kisgazdapárti érintettségénél fogva morzsolja az - amúgy sem stabil - belpolitikai állapotokat.

* * *

Egyfelől nem szabad nem tudomásul venni azt a tényt, hogy január elejétől alig telt el nap, mikor is ne hallhattunk volna újabb híreket önkényes földosztásokról, visszavételekről, földfoglalásokról. Igaz, hogy ezek az események többnyire tiszántúli területeken zajlanak - s itt található bázisa a radikális kisgazdatörekvéseknek is. Nem biztos azonban, hogy eme lépések feltétlenül a kisgazdavezetők követeléseit igazolják. Közelebb állunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a magyar falu népe mindinkább kezdi megelégelni azt a bizonytalanságot, amely lassan már két éve körülveszi a földkérdést. Teljesen érthető az a növekvő ingerültség, melynek jegyében egyre kevésbé viselik el a föld jövőjével kapcsolatos döntéshalogatást. S ez pedig már nem egyszerűen kisgazdaprobléma, hanem - eltartottjaikkal együtt - egymilliós nagyságrendű népesség becsapottságérzésének a megjelenése. (S ennyiben a kisgazdapárti vezetők radikalizmusa is érthető és megmagyarázható.)

Másfelől azt is látnunk kell, hogy az egész agrártermelés válságos szakaszába jutott. A magyar néző január közepén azt láthatta esténként a tévében, hogy csalódott kistermelők tiltakozásképpen az utcára öntötték a tőlük át nem vett tejet. A hírek szerint 5-600 millió liternyi eladhatatlan tejkészlet halmozódott fel. S nézi mindezt az a néző, aki hetente él át újabb és újabb élelmiszerár-emeléseket. Hasonló problémák vannak a hústermelés körül is: égbe szökő árak, csökkenő fogyasztás, eladhatatlan készletek növekedése, becsapott kistermelők. Alapvető gondok uralják az egész élelmiszer-gazdaságot, s ezek csak részben fakadnak a piaci gazdálkodásra való áttérés nehézségeiből. A drágán vásárló vevő és az olcsón termelő paraszt között ott található még az előző rendszerben kiépült szövevényes szervezeti rend, melynek leépítése szintén sokak érdeksérelmével jár. Az agrárlakosság tüntetéseket, demonstrációkat, ingyenes - tiltakozó - tejelosztást igér, s egyéb rétegek is a gyorsuló inflá-