Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
MÚLTUNK. TÖRTÉNELMÜNK 25 L13. A századfordulóhíres Kígyó-patikája a pesti Belvárosban ben úgy lépett be a férfiember, mintha valami titkos szentélyt látogatna. De nincs már Arany Sas, el kellett költözzenek a legmakacsabb vendégek is. Szemere Miklós, minden idők legszerencsésebb kezű magyar szerencsejátékosa például a Pannóniába tette át a székhelyét. Feltehetően azért, mert annak előző nevében, az Arany Griffben, ráismerhetett a régi madárra. S mert a költözéskor nem kellett túlságosan meszszire hurcolkodnia: nincs több ötszáz méternél a távolság a Kerepesi úti intézményig. A SZERENCSE SZERELMESE Furcsa ember ez a Szemere ebben is. Huba vére, mint hirdeti - s mint meg is írta hozzá a bizonyítékot a rossz lelkiismeretű, de annál tekintélyesebb nevű Stefezius Thurstein A. Gáspár, a fejedelem házi historikusa -, így aztán érthetően keleti kényelemben fürdőzni szeret ő, de ha a kártyáról vagy a lovakról van szó, nem ismeri a fáradtságot. Nem ötszáz métert, de ötszáz kilométert is szívesen utazik a zöldposztós asztal kedvéért: Bécs oda s vissza még több is, ahol pedig talán el sem volna képzelhető a baccarat, a tét nagyságától meg nem hőkölő magyar főúr nélkül. Ezen, a karácsonyt csak néhány nappal megelőző éjszakán, az új század első esztendejének vége felé, a szokásosnál is nagyobb tétek röpködnek a levegőben. S azok se akárkik, akik az asztalt körülülik. Königswarter, Péchy, Pallavicini, gróf Potoczky: kiváló s nemzetközi társaság. Magas rangú állami hivatalnokok, birtokaik jövedelmét könnyű kézzel herdáló nábobok, a legfelső ezerhez tartozó javakorabeli férfiak. S ma este velük játszik az ördög is, Szemere Miklós képében. Elképesztő, még sokszor megtapasztalt hírnevéhez viszonyítva is, hogy milyen ütemben duplázza s kaszálja be az önmagukban is tekintélyes summákat. Sűrűn egymás után. Mire hajnalodik, december van, lehet talán hét óra is, a legnagyobb magyar fezőr kétmillió koronával gazdagabban áll fel az asztal mellől. S a végelszámolásnál az is kiderül, hogy ezt az összeget gyakorlatilag teljes egészében gróf Potoczkytól nyerte. A hajnali hírnökök tele is kürtölik a császárvárost a harsány hírrel, s ha a császárvárosról van szó, bizonynyal érthető, hogy a mindig korán kelő császárnak is a fülébe súgják a szenzációt. Aki legott rettenetesen felháborodik, merthogy éppen országló kabinetjének egyik miniszterét is Potoczkynak hívják, s neki, mint ahogy a hírhozónak se, fogalma sincs arról, hogy ezúttal a főhivatalnok édestestvérét kopasztotta meg a beste magyar, így a szégyen nem magáé a kabineté... Akkorra azonban, amikorra fény derül erre az aprócska különbségre, már nem lehet visszacsinálni a kora reggel parancsba adottakat: merőben szokatlan módon, de mégis rendőrbíró elé idézik a csata hőseit és áldozatait. S a legfelsőbb helyről sugalmazott ítélet is elhangzik: tiltott és külö-
