Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
26 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK Takáts Lajos csemegekereskedése, saját házában, a „Fekete Elefántban" nősen nagy kárt okozó hazárdjáték miatt „Szemere de genere Huba” kitiltatik a fényes Bécsből. Hát akkor indulás: haza. A Pannóniába. De előbb még egy kis stikli, egy kis csiny, fejedelmekhez illő. Ha őfelsége úgy érzi, hogy tekintélyén csorba esett, mivel - hite szerint - a kabinet egy tagjának megkopasztásával erkölcsi és anyagi kár érte birodalmát, lehet azon valamicskét segíteni. Szemere Miklós erre aztán nem sajnálja a könnyen jött pénzt! A legelőkelőbb bútorszállítónál rendel meg egy hófehér hálószoba-garnitúrát, azzal az utasítással egyenlítve ki a cehhet, hogy az árut a művésznő, Schratt Katalin lakására kell elszállítani, rátűzve az ágyra az ő névjegyét ... Arról persze igy sem biztosíthatja senki, hogy a névjegy akkor is az ágyon marad, amikor őfelsége legközelebb eme kedves hölgynél tölti az éjszakát, de kiderülhet az más módon is, hogy ki a gáláns ajándékozó, elég néhány embernek elmesélni a történetet. Szemere így vonul ki több mint egy esztendőre Bécsből, maga mögött hagyva dévaj évődésének vidám emlékét, amit jóval több mint egy esztendeig emlegetnek majd a császárváros polgárai, akik - ahogy más városok polgárai nemkülönben - szívesen mulattak a föléjük rendelt hatalmasságok rovására. Ami pedig magát a nyereményt, annak nagyobbik részét illeti, az sem veszett kárba. A nábob felparcellázandó pestszentlőrinci birtokokba fektette a pénzt. Szép hasznot hozott később, amikor telkekre osztva kimérték, s az akció arra is jó volt, hogy a legnagyobb magyar kártyás neve városrész-elnevezésként máig fennmaradjon. Ha nem is tudják sokan Lőrincen, miért hívják az egyiket Szemere-, a másikat Miklóstelepnek... A BECSÜLET SZERELMESE Alkonyodott, amikor a testes, középkorú férfi a hídra lépett: Buda felől érkezett, a véletlen kifürkészhetetlen akaratából éppen a Dísz térről, ahol csak néhány negyedórácskája, hogy a családjától elköszönt. Biztos vagyok benne, hogy megállt egy rövid pillanatra a hídfőnél. Ott, ahol a tábla mindmáig hirdeti: Ferenc József uralkodott, s Lukács Béla volt a kereskedelmi miniszter, amikor 1894-ben a királyról elnevezett mű építéséhez hozzáfogtak. Megállt, hogy a saját nevét elolvassa. Valami. Mégis: valami! Ami marad. Ha... Aztán továbblépegetett. A túlsó hidfőtől a posztoló rendőr végignézte különös, magános sétáját. S már későn kiáltott - de elszánt embert megállíthat-e egy kiáltás? -, amikor az az úr átvetette magát a korláton, s a valószínűtlen csendben ellökte magától a korlátot és az életet. Hamar jött a csónak, de későn a mentés. Azon az úron már semmiféle csodadoktor sem segíthetett. Ki volt Lukács Béla, a század első kísértete? Élete kész regény, ami soha máskor nem lett volna elmesélhető, mint éppen abban a néhány évtizedben, amelyet boldog békeidőként tart számon az emlékezet. Túlélte saját halálát, mint karonülő apróság, román dajkája mentette meg az egész Zalatnát lemészároló gyilkos éjszakán, 1848 októberében, miközben a tűzzel-vassal fenyegetett magyarság fejvesztve menekült. Szülei, testvérei odavesztek. Távoli rokonok nevelték fel, iskoláztatták, saját népének, a magyar örményeknek egyik legtekintélyesebb családjából nősült: Gajzágó Fatimét vette feleségül. Üstökösként emelkedik a hivatali ranglétrán. Rövid évek telnek csak el, s már a vasminiszter, Baross Gábor helyettese. Annak halála után pedig örököse a bársonyszékben. Amikor aztán a kormány lemondani kényszerül, fontos megbízatást kap: kijelölik az 1900-as párizsi Világkiállítás magyar kormánybiztosának. A siker fantasztikus. Soha korábban és soha azóta annyi elismerést ilyen seregszemlén Magyarország nem ért el. S ebben Lukács fáradhatatlan ügybuzgalmának, kivételes adottságainak nagy szerep jut. Amit jutalmul kap, az azonban semmiféle várakozásával nem vág egybe. Még kinn van Párizsban, amikor az első hírlapi vádaskodások
