Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-15 / 14. szám
40 KULTURÁLIS KÖRKÉP Egy sajátos Wagner-produkció A megtisztuló szerelem drámája Jól és hitelesen Wagnert játszani, mindig is a rangját jelezte egy operaegyüttesnek, hiszen a német zene óriása nemcsak a karmestert, az énekeseket, a zenekart állítja rendkívüli feladatok elé, hanem rendezésben, látványban is a részletekig előírja az előadást. Tehát nem elég csak korrektül kezelni a partitúrát, a hangszereket és szépen elénekelni a szólamokat, hanem a wagneri költészet, történetfilozófia és zeneelmélet lényegét is meg kell ismerni ahhoz, hogy valóban színvonalas produkció szülessék. Ráadásul a Mestert posztumusz rágalmak és félremagyarázások sokaságával illették a második világháborút követő évtizedekben. Holott azért, mert műveit a Harmadik Birodalom néhány vezetője állítólag szívesen hallgatta - de gyaníthatólag inkább propagandisztikus célra felhasználta a zeneköltő nem vált a fasizmus előfutárává. E politikai ráfogások következtében aztán hazánkban is jó időre a „nemszeretem” szerzők sorába került, annak ellenére, hogy az ötvenes évek közepéig kiemelkedő magyar művelői voltak Wagner zenedrámáinak. A mellőzés oka később akként módosult, hogy nálunk sem karmesterek, sem pedig hangszeres és énekes művészek nincsenek igazán, akik alkalmasak lennének a hiteles interpretációra. Kétségtelen, hogy a hosszú mellőzés következtében valóban meg is fogyatkozott az alkalmas művészek köre. Szerencsére többen maradtak vagy csatlakoztak utóbb ehhez a körhöz, mintsem remélni lehetett volna. Ezért a meglepetés erejével hatott, amikor néhány éve sor került a budapesti Operában a Lohengrin és a Parsifal nagysikerű felújítására. Mint kiderült, az akkor még néhány merész alkotó törekvése a közönség igényével is találkozott, és bár nem csekély nehézségek árán, de ismét elkezdődött az emlékezetes Wagner-bemutatók sora. Legutóbb a szerző talán leglíraibb, a dallamvilágában is leggazdagabb alkotása, a Tannhäuser került bemutatásra ez év márciusában. Az emberi megtisztulás és a nemes szerelem drámája két szereposztásban került színre, az orosz Szimonov és Medveczky Ádám vezényletével. Az első szereposztás főszerepeit éneklő Molnár András, Csavlek Etelka és Sólyom Nagy Sándor olyan különleges élményt nyújtott, amely a világ bármely nagy operaszínpadának rangos eseményévé tette volna a budapesti előadást. Nem így azonban a rendezés, díszlet és jelmeztervezés. Kis túlzással akár azt is kimondhatjuk, hogy a színpadi látvány a zene ellen dolgozott. Szinetár Miklós nem egy jó operaelőadást rendezett már, de ezúttal nem igazán értette, vagy éppen félreértette a feladatát. A sivár, semmitmondó díszlet még magyarázható a szűkös költségvetéssel, de a szereplők Az EPMSZ kötete Magyarok és Bíró Sándor posztumusz könyve (Kisebbségben és többségben) a románok és a magyarok kapcsolatáról aprólékosan dolgozza fel az Erdélyben olyannyira összekevert két nép kapcsolatát, elsősorban abból a szempontból, hogy milyen lehetőségeket nyújtott a magyar állam 1867 és 1920 között az ott élő románoknak, s milyet a román állam 1920 és 1940 között a fennhatósága alá került magyaroknak. Az olvasó aztán magában kiegészítheti a képet az elmúlt 50 esztendő eseményeivel. Tudjuk, hogy egy többségi országban a kisebbség lehetősége bizonyos mértékig mindig korlátozott, a nemzetiségek csak kivételes esetekben érzik magukat igazán otthonosan. Az Erdélyben élő románoknak azonban mindig jobb sorsuk volt, mint a moldvai és a havasalföldi fejedelemségekben, vagy később a királyi Romániában élő testvéreiknek. Tudtuk, hogy az első román nyelvű bibliát az mozgását akadályozó irdatlan szövet- és bőrzuhatagokat, valamint a tömegjelenetekben, gesztusokban a porosz Wehrmacht megidézését semmi nem indokolta. Különösen disszonánsán hatott az a bántóan arrogáns rendezői fogás, amikor a kórus ütemes dobogása „A Halál ötven órája” című filmprodukció egyik hatásos jelenetének utánérzését kelti a nézőben. Ez bizony súlyos stílustörés, és tanulság is egyben: Wagner lényegének megismerése nem helyettesíthető színpadi extravaganciával. A produkció ennek ellenére figyelmet érdemlő és jó szívvel ajánlható megtekintésre. PUSZTASZERI LÁSZLÓ románok erdélyi fejedelem nyomatta; tudtuk azt is, hogy az Erdélyben élő románok mindig jelentős önkormányzattal rendelkeztek, és az önálló erdélyi fejedelemség idején sokkal nagyobb biztonságban éltek, mint a vajdaságok lakossága. Bíró könyvéből azonban azt is megtudjuk, hogy Románia megalakulását követően - 1864 után - „a magyar államban élő román parasztság anyagi és társadalmi téren jobb helyzetben volt, mint a román állam vagy a cári orosz uralom alatti Beszarábia román parasztsága”. Sőt több vonatkozásban jobb sora volt, mint a hazai magyar parasztságnak, mert bizonyos regáti szervezetek, pénzintézetek hathatós támogatást nyújtottak az erdélyi román parasztságnak, igaz hogy nem szociális okokból, hanem irredenta szándékoktól vezérelve. Az ellenségei által „népek börtönének” kikiáltott Magyarország olyan liberális nemzetiségi politikájával ismerkedhetünk meg a kötet lapjain, amelynek ke-Csavlek Etelka és Molnár András kettőse a II. felvonásból
