Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
24 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK Mesék a boldog békeidőkről ... és két szerelemről A századforduló éveit megszépíti az emlékezet. Amire azt mondjuk: békebeli, az kellemes, derűs képzeteket kelt. Holott e korszak sem volt mentes tragédiáktól, nyomortól, gondoljunk csak a kivándorlók százezreire. Ám az ország mégiscsak gyarapodott, Budapest elegáns nagyvárossá lett, ahol szélvészgyors karrierek, zamatos botrányok és szerelmi drámák kergették egymást az egyre bőségesebb korabeli sajtó hasábjain. Már csak a legöregebb pesti tudta volna felidézni a Hatvani kapu képét - ha élt, s kellett, hogy éljen valahol a Bástya vagy a Képíró utcában egy százesztendős vénasszony vagy vénember -, aki a legjobban éppen nyolcesztendős korára emlékezett s arra, hogyan fogtak hozzá a Kölber kocsigyáros háza mellett magasodó erős falak lebontásához, az Úrnak ezernyolcszáznyolcadik esztendejében. Ugyanő lehetett, aki hallott még a Nagy Kristóf patikusa leányának, Schwachhoffer Amáliának boldogtalan sorsáról: furcsa Ősbudavára még évekig működött: bizonyság rá ez, a millennium után három esztendővel kiállított szabadjegy talán, hogy most már másodszor kerül elő a szó, de ő is a szerelemmel élők s halók közé tartozott. Olyannyira, hogy annak reménytelenségébe bolondult bele, sikoltásaitól volt hangos a Kristóf tér, azokban az években, amikor Széchenyi István (1791- 1860), a legnagyobb magyar még nyalka huszártisztként csörgette kardját erre való jártában s keltében. Mostanra, az új század első évébe fordulva, már Augusz Antal a patika éppen működő tulajdonosa. S ő adja majd át a boltot ama Örkény Hugónak, akinek nevével hidat építhetünk akár Az utolsó portré az öngyilkos ex-miniszterről. Lukács Béláról máig is, kellő jártassággal bírván az irodalomtörténetben. A divatos táncot, a macsicsot, a millennium évében (1896) hozta először parkettre Ősbudavárában működő pezsgőspavilonjában Wabits Lujza, a pesti éjszaka majdani királynője, akit ekkor még „pezsgőslujza” néven emlegettek. Főleg mert oly kitüntető Figyelemmel vette körül maga József királyi herceg is. Szépanyáink hosszan gyakorolják a tükör előtt, hogyan lehet az elöl és hátul elfekvő uszályos szoknyát kecsesen felfogni járás közben. A szűcsök aranykora ez: prém mindenütt, főleg róka, esetleg coboly, csak az a lényeg, hogy a hatalmas gallér a felsőkabátkának egészen az aljáig leérjen. Az urak díszmagyarját azonban már a naftalin illata lengi körül. Azóta, hogy az ezredévi ünnepségeken parádéztak benne, jobbára csak az egyre ritkuló sátoros ünnepeken veszik elő, a fiatalokat pedig meghódította végleg az angolszabók kínálatának eleganciája. Az akkortájt lebontott Újvilág utcai Arany Sas fogadóban ők talán sohasem jártak. A megvénült csárdát, a kilencvenes évekbe fordulva, lassanként azok is elhagyták, akik régebben mindig itt vettek szobát, ha birtokaikról felruccantak Pestre, vagy utazásaikból megtérve itt találtak néhány hetes pihenőt a megszokott lakosztályban. A szokások tartották össze bizonnyal a városnak ezt a valaha jeles intézményét, az állandóság sokáig elhitethető illúziója. Az évtizedekig ugyanazt az arcot hordó szobainas - talán újra és újra ijfabb hasonmásokat kutatott fel a kivénülő alkalmazottak helyett a gazda -, a régi receptek szerint dolgozó szakács, a vénségében többé már nem vénülő szivarosfiú s a régi füstök savanyúra pácolódott illatát őrző kártyaterem, ahová a boldog békeidők-
