Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-07-01 / 13. szám

52 MESESZÓ BENEDEK ELEK A táltos asszony A tatárjárás idejében élt Gyer­­gyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre. Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjá­tok meg, hogy nem sok idő múl­va a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a fér­fiakat, rabszíjra fűzik az asszo­nyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassa­tok reám, fogadjátok meg a szó­mat! Mikor látjátok, hogy füstöl­nek a faluk, minden kaszás em­ber, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a ka­lapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja be­le a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kere­kednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jö­vök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd meg­mondom, hogy győztök-e vagy elpusztultok. Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az embe­rek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfe­lé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki ara­tott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asz­­szonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrej­tették a fűben, a tarlóban. A tatá­rok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, az­tán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg, gomolyogtak elébb-elébb, Gyer­­gyó felé. Szaladtak előttük min­denütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a ká­polna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoz­tak. S im, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről:- Ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordult, s el­vágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Jönnek a tatárok, nagy üvöltés­sel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghök­­kenve állnak meg. Látják a kaszá­lóréteken s a búzaföldeken a te­­méntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok kö­zé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen fut­hattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tar­ló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták szegé­nyeket. Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A ká­polna is megvan, ahol a széke­lyek összegyülekeztek, de Bákai­né nevét sem felejtették el a gyer­gyóiak, áldják ma is emlékezetét. RAJZ: KARAKAS ANDRÁS

Next

/
Thumbnails
Contents