Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-15 / 12. szám
58 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK Shvoy Lajos székesfehérvári püspök A csángók ügyében sikeres győri vándorgyűlés után hoszszabb időre csend állt be. Az 1869-ben Pécsett megrendezett harmadik vándorgyűlésen már feltűnt, hogy többen kimentették magukat a tagok közül, mintha a Szent László Társulat nem is nemzeti, hanem kimondottan papi egyesület lett volna. A megcsappant tagdíjak miatt az elnökség kénytelen volt a beérkezett kérelmek egy részének teljesítését bizonytalan időre elhalasztani. Hanyatló lelkesedés Ilyen körülmények között érkezett el 1877-ben a XII. közgyűlés, amelyen már az új elnök, Schlauch Lőrinc szatmári, később nagyváradi püspök, majd bíboros vette át a Szent László Társulat vezetését. Elnöksége alatt ismét a moldvai csángók ügye került előtérbe. A társulat Kubinszky kanonokot küldte ki ez ügyben, akinek sikerült annyit elérnie, hogy a bukaresti papnevelő intézethez Hasonlóan, lakiban is létesüljön papnevelő intézet, a csángó magyarok számára. Tervbe vették még azt is, hogy Szabófalván, valamint Bákóban, a moldvai magyarság e két fő fészkében - elemi iskolával kapcsolatos tanítóképzőt állíthasson fel a társulat. Amíg az elnökség a moldvai csángók segélyezését szinte erején felül szorgalmazta, megindult a bukovinai csángók hazatelepítésének programja, amelyet a Csángó Magyar Egyesület szorgalmazott. A Bukovinából történő hazatelepítés már 1882-ben megkezdődött, és 3000 bukovinai csángó tért vissza az anyaországba. A lendülettel indult hazatelepítés sajnos nem hozta meg a várva várt eredményt, mert a mozgalom nem volt kellőképpen előkészítve, s amikor a visszatelepültek észrevették, hogy új helyükön az előbbinél még nagyobb nyomorúság vár rájuk, lassanként viszszaszivárogtak Bukovinába. Amikor a Szent László Társulat észrevette a visszatelepítés körül felmerült nehézségeket, ügy határozott, hogy részükre itthon neveltet papokat és képeztet tanítókat, így remény volt arra, hogy a bukovinai magyarok mégsem maradnak lelkipásztor és tanító nélkül, és segítségére lehetnek Druzsbaczky György dominikánus atyának, aki mint józseffalvi plébános már évek óta felkarolta az elhagyatott magyar falvakat. A XIX. század végén az óromániai magyarság helyzete viszonylag tűrhetőnek volt mondható. A Szent László Társulat jó-Schlauch Lőrinc szatmári püspök. 1886 körül Lonovics József egri érsek. 1865 voltából ar ott élő, közel 1200 magyar tanulót 13 fiú- és 5 lányosztályban magyar tanerők oktatták. Ugyanakkor a moldvai csángók helyzete a román kormány bénító törekvései miatt egyre jobban súlyosbodott. Egyedüli reménység az ottani magyarság számára az volt, hogy az 1880-ban felépült ia§i szemináriumból kikerülő csángó papok majd fenntartják a hitet és a nemzeti érzést. Kerüljenek magyar főpásztor alá A bukovinai csángók kedvezőbb helyzetben voltak a század végén, mert volt magyar papjuk, tanítójuk, kőből épült templomuk és iskolájuk. Úgyhogy csak a segélyezésük vált a társulat feladatává. Mivel a visszatelepítés egyrészt kockázatosnak látszott, másrészt a próbálkozás korábban kudarcba fulladt, felmerült a gondolat, hogy nem vol-
