Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-15 / 12. szám
54 IRODALMUNK KINCSESTÁRA GELLÉRI ANDOR ENDRE Hűvösvölgyi nászutasok Egyszerű szél fújt. Parasztruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik... A fecskék ilyenkor magasra szálltak, aztán eltűntek, és visszajöttek csillaggal a csőrükben. így lett a ragyogós est. Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlucsák Máriát, aki folyton nevetgélt. Körülötte két-három becsippentett ember volt a nászkíséret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át púpos mesterének: - Mivel csak egy lába van a fiúnak, gondoltam, jó lesz órásnak... - Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert piros orrú mosónő. A nászkíséret tagjai egytől egyig ágyrajárók voltak. Óbuda valamely alacsony házában; cipészek, kocsisok és kartongyári munkások között. Szóba került, hogy az ifjú pár töltse talán az egyik ilyen üres ágyban az éjjelt. De Barlangi Miskának nem volt ehhez kedve. - Még legénykoromban - mesélte ha ilyen szép idő volt, mindig fölmentem a tyúkokkal a hegyre. Panni néni is bevallotta, hogy ő is jár nyáridőben a puha fű között, míg a sánta órás felsóhajtott: - Fene egye, engem csak a nyakán vihetne oda a nőm, ha prücskölni akar.- No, Pannikám - döffent meg a kolbászos ember -, akkor majd elmegyünk mi a fiatalokkal. Övék lesz a vadrózsabokor, miénk meg líceumfa.- Vihetném - vallotta Barlangi Miska - hozzánk is haza a széles ágyba. Van azon fehér huzat is. De álljak oda magyarázni... az nekem niksz... A fiatalasszony ura vállára lógatta kis, sápadt fejecskéjét. Alig érezte a bortól, hogy lép... aludni szeretett volna halkan. De most felfigyelt:- Volt nekem - mesélte az órás - egy bécsi barátom, aki sóher volt, mint ti ketten. Ez értett a lakatossághoz, ült is érte már valamit ... hát ez akkor kinyitotta az egyik szép bútorüzletet, aminek a kirakatában olyan díszágy volt. Elvégezte ott, amit kellett, az aszszonya megvetette hajnalban csakúgy rendesre az ágyat, a barátom bezárta megint a rolót, s elment onnan. Talán még ma sem tudják. Mariska odabújt az urához: már egészen ólmosak voltak a lábai, a cipők nehezek és nyűgösek. Legszívesebben mezítláb ment volna. - Én azt mondom - erősítgette a néhai hentes -, hogy jobb lesz a bokor! A bokrok félrehajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüstszakállukra zöld fényport hintettek a jánosbogárkák lámpásai. A mécsvirágok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek. Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat. Barlangi Miska el is mélázott: - Megmondom, gyerekek - újságolta -, hogy a Hármashatár-hegyen is voltam, a Kiscell-hegyen is, meg még arra Hidegkút felé. S ha egyszer már megnősültem én, szeretnék valami mást.- Volt-e már, Panni néni, a Hűvösvölgyben? - kérdezte a mosónőt. Pannika megingatta a fejét. Soha. Sem az órás, sőt a nagy múltú kolbászos se még. Messze van innen, s ők tulajdonképpen e sárga házas kerület apró járdái között ődöngtek, hol józanon, hol becsippentve.-Hűvösvölgy! - mondta az órás - ja Hűvösvölgy. Hiszen ott szanatóriumok vannak - s csettintett a nyelvével, mintha finom barackpálinkába áztatta volna be.- Hűvösvölgy! - folytatta a kolbászos - oda egyszer én pincérnek akartam menni. Hűvösvölgy! árnyas nevű, nyáron zöld szemű táj! Hinták lengenek ágaid között, s a könnyű árnyék utánuk szalad. Oldalaidból bor folyik egy-egy kocsma szá
