Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-15 / 12. szám
HAZAI KÖRKÉP 25 Inkább Venezuela...? ELŐTTÜK AZ ÉLET Magyarországon 1990 nyarán várhatóan ötvenötezer középiskolás szerzi meg az érettségi bizonyítványt, tizenhatezer fiatal pedig a főiskolák, egyetemek nappali tagozatán fejezi be tanulmányait, s kapja kézhez diplomáját. Előttük az élet! Miben bíznak, mit remélnek az élet kapujában? Az előrelátó R. Tibor, 18 éves gimnazista:- Elég jó tanuló vagyok, de különösebb tehetségem, adottságom nincs semmihez. Sajnos elhivatottságom sincs. Hazudnék tehát, ha azt mondanám, hogy azért jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, mert a magyar gazdaságot szeretném kivezetni a csődből. Nem. Ilyen álmaim nincsenek. Arról van szó, hogy be kellett látnom, igazuk van a szüleimnek és a tanáraimnak is, akik azt hajtogatják, hogy a jövőben nálunk nyelveket jól beszélő, pénzügyekhez értő fiatalokra lesz szükség. Majdnem biztos tehát, hogy közgazdászként kapok állást. De az sem tragédia, ha nem jutok be az egyetemre. Erre az esetre is felkészültem: jelentkeztem ugyanis egy vendéglátó-ipari szakmunkásképzőbe is. A jeles bizonyítványommal oda már fel is vettek. A szüleim és testvéreim néha viccelődnek, és azt mondják: Tiborból vagy bankár lesz, vagy portás. Tulajdonképpen mindegy, hol tanulok tovább. A lényeg az, hogy kapjak majd munkát. Márpedig én abban bízom, hogy Magyarország hosszú távon is érdekes lesz a külföldiek számára, s jönnek majd a turisták és a nyugati tőke is... Az optimista H. Krisztina, 21 éves szakmunkástanuló:- Érettségi után kozmetikustanuló lettem, hamarosan megkapom a szakmunkás-bizonyítványomat. Egy cseppet sem fáj a fejem, hogy kapok-e állást. Nekem ugyanis szerencsém van, mert édesanyám is kozmetikus, s szinte mindenkit ismer, akit jegyeznek ebben a szakmában. Az persze túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy pici gyerekkoromtól kozmetikusnak készültem. Ötéves koromtól balettoztam, sokáig táncosnő akartam lenni, aztán zeneiskolába jártam, és énekelgettem is. Néhányszor felléptem egy tánczenekarral, még gimnazista koromban. De amikor a pályaválasztásra került a sor, édesanyám azt mondta: „Lehetsz lányom tőlem táncdalénekesnő is, de előbb legyen egy biztos szakma a kezedben.” Az, hogy most éppen a kozmetikusnak is nehéz állást találni, csak átmeneti jelenség. Tessék elhinni: a nők mindig szépek akarnak lenni, s ezért áldozni is hajlandók. Példa erre az a belvárosi szalon is, ahol most még tanulóként dolgozom. Egyre nagyobb a forgalom. A legtöbb vendég persze amolyan „újgazdag”, butikos, vagy valamilyen vállalkozófeleség, de az tény, hogy számolatlanul adják a borravalót. Bár azt is tudom, hogy másutt, mondjuk a külvárosban már rá sem nyitják az ajtót a kozmetikusokra, mert erre már nem telik a dolgozó családanyáknak. De én nem azokból akarok megélni, akik szegények, hanem azokból, akik most fognak meggazdagodni. A gyermekszerető P. Klára, 22 éves gyógypedagógus:- A nővérem példáját követtem, amikor a gyógypedagógiai főiskolára jelentkeztem. Annyi megható történetet mesélt az elesett, segítségre szoruló gyerekekről, hogy végül engem is meggyőzött arról, ez a világ egyik legszebb hivatása. Ezt ma is így gondolom, mégsem fogok a szakmában elhelyezkedni. Szüleim falun élnek, ott nem kapnék munkát. Itt Budapesten igen, de nem szeretnék a nővérem sorsára jutni. Edit két évvel korábban végzett, mint én, s azóta is szellemi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Változatlanul szereti a hivatását, annak ellenére, hogy csak hét és félezer forintot keres havonta. Ennyi pénzből pedig még egy albérleti szobát sem tud bérelni. Egy nővérszálláson lakik, harmadmagával egy szobában. Volt egy nagy szerelme, egy vidéki mérnökhallgató. Ő fél éve elhagyta Editet, és egy pesti lánynyal kezdett el járni. Én megér
