Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-06-01 / 11. szám
KULTURÁLIS KÖRKÉP 41 Jelenet Márton László Carmen című drámájának szolnoki előadásából fotó: mti novelláját választotta. S ebben Carmen nem végzetes, büszke démon, s nem kifejezetten nemes vad. Kétes környezetben élő, lyukas harisnyájú cigánylány. Lop, csal, hazudik. Kétségkívül szép, s kétségkívül csak olyan férfit ölel, akit ő akar - vagy mert pillanatnyilag bírja szerelmét, vagy mert fizet érte. Sanyarú véget ér hát szegény Don Jósé, aki érzelmeitől elvakultan egyre csak békés családi tűzhely mellé képzelné a lányt. Gátlástalan szerelme mellett előbb gyilkossá, útonállóvá lesz, majd tehetetlenségében végez a lánynyal, végül felkötik. A szolnoki előadás egy modern szerelmi kapcsolat előképeit mutatja fel Carmenben és Don Jóséban. Nagyszabású kísérlet mind a mű, mind a produkció. Látjuk Carment - Sztárek Andreát - kibontott hajú vadócként, amint dühödten csepüli társnőjét a dohánygyár kádjaiban. Látjuk ugyanőt, szenvedélyes, elegáns szépségként, kivirulva az új szerelemtől: kivillan egy szép láb a fekete ruhafodrok közül, kecsesen hajlik a vörösbe bújtatott derék, hátrahanyatlik a test, érzékien játssza-táncolja a torreádor győzelmeit. Látjuk végül talpig feketében, kiürültén, halálra szántan. Mű és előadás igyekszik látomásokká, szimbólumokká fogalmazni a gondolatot, a figurákat. S egymás mellé helyezi a pusztító szenvedély tragikus és groteszk mozzanatait - mindebből próbál egységes stílust kalapáni. A legsikerültebb részekben Szikora János hagyományosnak mondható rendezési erényei érvényesülnek: a vizualitása, artisztikum iránti fogékonysága, kompozícióinak finom szépsége. TEGYI ENIKŐ Életében tananyag lett Szőts István hazatért A tékozló ország ismét kinyújtotta kezét egy könnyedén elengedett (vagy eltaszított?) tehetséges gyermeke után. Az elmúlt esztendőben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán díszdoktori cimet kapott Szőts István, aki 1957-ben elhagyta az országot, s azóta külföldön él. Ma már világszerte filmtörténeti remekműként emlegetik Szőts István - nálunk filmesztétikai tananyagként kezelt - Emberek a havason című első játékfilmjét, amely 1942-ben a magyar filmművészetet képviselte a velencei fesztiválon, ahol rangos díjat is kapott. Igaz, viharos kritikai visszhangot keltett a mű, mert a vallásos érzelműek vitatták értékeit, sőt volt, aki úgy vélekedett - a hazai és az olasz sajtóban egyaránt -, hogy a „vallási kultusz sértésének határain járó film”. A szakirodalom már azokban az években is felismerte, hogy az Emberek a havason az akkoriban még csak szárnyait bontogató olasz neorealizmusra is bátorítóan hatott. Az ember és természet, a tájban élő társadalom összefüggéseit Szőts István filmje ábrázolta először megrázó erővel - és hitelesen. Talán már a kor szel-Szellay Alice az Emberek a havason című filmben lerne is sürgette az ilyen karakterű filmeket. Nem véletlen, hogy akkoriban az irodalmi Nobel-díjat is olyan írások kapták, mint Reymont Parasztok-ja vagy Sillanpaa Silja című regénye. A korszak népszerű szerzője, az erdélyi Nyirő József volt a forgatókönyvíró, aki újszerűén beszélt a nép életéről, a táj szépségéről, az élet alaptörvényeiről. Igen szeren-Szőts István filmrendező esés volt Szőts István színészválasztása is. A karakterisztikus, parasztemberi arcvonásokkal áldott Görbe János és a tiszta szépségű Szellay Alice játszotta a főszerepeket. Másik, jelentős munkája Szőts Istvánnak az Ének a búzamezőkről, amelyben ugyancsak az említett két színészt foglalkoztatta. Csak éppen ezt a filmet „nemzetvédelmi szempontból” fekete bárányként kezelték, annál is inkább, mert orosz hadifoglyokról is van benne szó. (1947-et írtunk akkor!) Pedig a rendező hűséges maradt önmagához, ugyanazt a természetes, őszinte emberi kapcsolatot mutatta fel, mint az Emberek a havasonban. A Színház- és Filmművészeti Főiskola filmtanszakának Oscar-díjas vezetője, Szabó István meghívta nagy elődjét; tudását a jövőben pedagógusként is adja át a leendő magyar filmrendezőknek. NYERGES MÁRIA Jelenet az Ének a búzamezőkről című filmből
