Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-06-01 / 11. szám
házat épített, a dolgozószobájába a könyvszekrénye aljába a repedt zsindelyezőt, ami az édesapjára emlékeztette. S mikor az öregúr meghalt, sokszor elmondta, hogy ennyit örökölt az apjától. A hegyoldal még most is kopasz. A régi szőlőtőkékből még mindig van egy-kettő, s a régi fák korhadtan és szomorúan állanak. Az újonnan ültetettek meg nem akarnak erőre kapni. Eltelt húsz év, és közben mindig mondta, hogy majd ha nyugdíjba megy, megcsinálja a nagyszerű szőlőt... Csak épp azt szorította ki, hogy a házat, amint a család nőtt, egy-egy szobával megdagasztotta. Építész sose volt körülötte, maga tervezte s a helybeli kisiparosokkal kinlódott. De nem volt ideje a kerttel foglalkozni, a hivatal rettenetesen lefoglalta, a gyerekek is csak későn jöhettek ki, így néha alig egy hónapot töltöttek idekint a „villában”. Most már nagyon a körmére égett, hogy a kertész számára egy kis házat építsen. Eddig úgy volt, hogy a kertész, aki voltaképp napszámos volt s csak dísznek kapta a címet, télen bent lakott a villa konyhájában, nyáron meg a sufniban. De már annak is megnőttek a gyerekei, nem fértek a kis fabódéban, s bár neki most sem volt semmi pénze, valami kölcsönt szerzett még s vályogot vettetett, s mindent felhasznált a kis házhoz, ami ajtót, ablakot a régi építkezéseknél e célra félretett. Maradt benne valami az apja barkácsoló természetéből. Ma azért jött ki, hogy nézze az építést. Éppen a fatartót bontották. Ennek az anyagából kellett megcsinálni odalent a kertészháznál a melléképületet. Meghatottan nézte, ahogy csákánnyal durván feszegették, amit az édesapja annak idején összerótt s összeszögezett. Hat órakor a munkások elmentek. Nem dolgoztak vakulásig, mint szegény apja annak idején. Hatkor „fájrontot” csináltak. Nagyokat köszöntek a méltóságos úrnak, s eltávoztak. Ó alig várta, hogy elmenjenek. Előkereste az apja zsindelyezőbaltáját, s odament a bódéhoz, amelynek a bádogtetejét már elvitték, de a deszkafalai még nagyrészt állottak. Hozzáfogott bontani. Mikor a szabadon lógó deszkákat leszedte, arra gondolt, hogyha az apja még élne, az egész bódét letolta volna az új helyére. Sokszor csinált ilyen virtust. De ezek? Mit értenek az ilyenhez ezek a mai balogsuta mesteremberek ... Elkezdte kihúzni a szögeket a deszkákból. Ez volt gyerekkorában az ő dolga. A balta fokával visszaveregette a szögeket, aztán a másik oldalon, a balta szöghúzó résével kicibálta a deszkából. Mennyi szög. Eszébe villant, hogy az apja nevetve mondta, mikor verte befelé a szögeket:- Fog káromkodni, aki valaha szétszedi. Mit? fiam? Nem káromkodott. Boldogan mosolygott az emléken. De csakugyan mért van ezekben a deszkákban ennyi szög. S mennyi elhajlott. Az ember nem is érti. Minden ok nélkül összevissza szögek. Szegény öreg, parasztemberből lett mester, a maga erejéből. Autodidakta volt, mint mester. Ha elgörbült egy szög, amire ferdén talált ráütni, azt mondta:- Elfújta a szél. A szöget. Tréfa. Mert az egész élete tele volt tréfával. Tréfa volt minden, amit csinált. Elfújta őt is a szél. Hamar deres is, kopasz is. Hol van a nagy karrier, amire várt... A kormányfőtanácsosság, amivel kiszúrták a szemét? A felesége jött s a sötétben szólt:- Mit kalapál maga még ebben a sötétben, szívem?- Kihúzok minden szöget, amit az apám bevert... Friss szél futott végig a hegyoldalon, s ő elnézett messze a Duna mentén... RAJZOK: KARAKAS ANDRÁS
