Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-05-15 / 10. szám
56 IRODALMUNK KINCSESTÁRA FÜST MILÁN Szórakozottság Csakugyan szórakozott fiú lehetett. Egy nap a saját ágya alatt játszott papírbábjaival, mikor hallotta, hogy édesapja így szól a feje felett:- Én már nem szeretem ezt a fiút. Mióta kamaszodik, teljességgel nem szeretem. - Pontosan ezzel a szóval. Márpedig ez senki másra nem vonatkozhatott, csakis őrá. S ő mégse szólt erre semmit a világon, de még a szívében se felelt semmit az apjának, ez a különös ebben. Még csak azt se mondhatjuk, hogy haragudott volna ezért. Egy percig, szó sincs róla, talán el is tűnődött a hallottak felett, de aztán tovább játszott papírbábjaival. Csak arra vigyázott nagyon, nehogy észrevegyék, hogy ő is ott van velük a szobában, - higgyék csak, hogy ő semmit se tud e dologról. Egyebekben pedig épp oly udvarias volt az öregúr iránt, mint azelőtt. Mikor hazajött az iskolából, azt mondta neki: - kézit csókolom édesapám, s ehhez még meg is hajolt egy kicsit. Csak épp hogy nem bújt oda hozzá soha többé, titkairól susogván a fülébe, ahogy eddig: sem a Zem-Zem nevezetű rózsaszínű madárról, de Szilvesztra hercegkisasszony kotnyeles dadáiról se tett néki soha többé említést, valamint a Prunkliról sem, aki pedig tudvalevőleg a pincék mélyén suttyomban tanyázik, s onnan kandikál olykor elő, hogy lehúzza magához a figyelmetlen gyerekeket... - (különösen épülő házaknál jó erre vigyázni!) - egyszóval nem, nem, soha többé! - úgy látszik, megkeményitette szívét, mert mind e bizalmas közlendőit magának tartotta meg ezentúl. S ennyi volt az egész színeváltozása gyermeki életének. S aztán, hogy az öregúr meghalt: úgy látszik, Konstantin akkor is szórakozott volt. Nagyon hangosan sírt ugyan, mert ezt tartotta illendőnek, de nemigen gondolt oda, valljuk meg az igazat. Úgy lehet, azt képzelte, hogy ez a dolgok rendje: úgyis elégszer mondták neki eddig, hogy vajha meghalna már az öregúr, minek is él még? mikor megváltás volna már számára is a halál. De azért, - ismételjük el, - nagyon sírt akkor, kapott is a házsártos szomszédnétól egy furcsa csomagocska cukrot emiatt. Ezt bedugta kabátja bélésébe, hogy majd idejében megeszi valahol, ahol senki se látja. Mert hiszen nem nagyon illő cukorral bűnözni, mikor az embernek gyászolnia kell. S akkor hát megérkezett a temetésre Antal bácsi is csodálatos fogatán. A külseje olyan volt, mint a fekete tükör, úgy be volt lakkozva remekül, s a belseje, mint valami kék bölcső, mikor ide-odaringott benne az ember... s hát még a kocsisa! a csodálatos kocsisa, rendkívül különös ostorával, amelynek szagától akár meg is részegülhetett az, aki anynyira értett hozzá, mint épp ez a Konstantin. S végül még zabosláda is volt ám hátul a hintón ugyancsak fekete lakkból, ami, kár volna tagadásba venni, még ennél is sokkal érdekesebb. De minek is részletezzük? Van-e egyáltalában érdekesebb dolog a világon, mint egy ilyenbe beleülni? - gondolta magában. Igaz, hogy a nagybácsi egy öreg uzsorás, ezenfelül még sánta is (egy gonosz fuvaros, s mint
