Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-05-15 / 10. szám

mesélték aranypénz van még a bőre alatt is!) de mit számított mindez, mikor olyan gyönyörűek voltak a lovai! S hogy tudtak ezek horkanni, különösen mikor zabot ettek az istállóban, abban a homályban, a csendben! Egy szó, mint száz, ilyen csodálatos batárba szálltak ők bele ketten, az öreg zsugori meg ő, méghozzá mindenki szeme láttára, mikor éppen szikrázott is felettük a nap! Utánuk persze gyalog a többi, - nem sokan, egynéhányan, az anya viszont egyáltalában nem, mivelhogy az anya bánatában beteg lett.

S Konstantin, úgy látszik, még a temetőben is rendkívül szórakozott volna. Nagyon tetszett neki ez a temető is, minthogy gyönyörű volt a tavasz éppen, még kakukk is szólt benne valahol. De, úgy emlékszem, még pitypalatty

is csattogott mélységeiben. Óriási volt ugyanis ez a tér, s akkor javarészt még üres is, új volt még akkor ez a temető, s telisded-teli üde zölddel, réti virággal. Nünükék bujkáltak a füvek alján, egy szemtelen hangya még végig is mászott a kezén, a nap pedig úgy tündökölt, akár a vőlegények, mivelhogy az is olyan fennhéjázó volt és annyira merész. Mindez pedig ámulattal töltötte el őt és csupa csenddel.

Néki később azt mondta valaki, hogy nézzen be a sírgödörbe, mert ott láthatja utoljára apja koporsóját, aztán dübörgött a hant, s végül is azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a temetőben, Antal bácsi talán már el is ment s őt itt hagyta magában? ,Y*Úgy lehet, igen - kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről /még látni lehetett. De most már Konstantin még ezzel se törődött. Megnézte a kriptákat, sírköveket, elolvasta felirataikat, már hogyne olvasta volna el egy nyolcéves fiú? akinek dolgozatát elküldték a millenniumba? (S épp azt, amely Szilvesztra hercegkisaszszony dadáit tárgyalta három hosszú fejezetében.) Az egyik sírkövön ez állt, ma is emlékszik rá: - itt nyugszik Gustlweiss József, hídmester, élt nyolcvankilenc évet, - a másikon ez: - Nyunyuska szeretlek, fáj érted a szívem... s ő egyiket se tudta, hova tegye, oly különös volt néki mind a kettő. Egyszóval: járkált is, bámulta távolról a többi temetést, majd le is ült, meg is ette cukrát valami bokor alján, aztán mikor alkonyodni kezdett, rászánta magát, hogy hazamegy. Csak hogy kell Rákosról hazamenni?- Te mit csinálsz itt egyedül? - kérdezi tőle épp akkor valaki. Holmi idegen nép volt előtte. Nyilván egy idegen temetésről.- Az apám, - akarta volna felelni nekik.- Meghalt?- Igen, ma temettük.- No ne mondd. És téged itt hagytak? Hogy fogsz akkor hazamenni? Van-e pénzed?- Nincs énnekem semmi pénzem, - felelte rendkívül szelíden, s nyilván igen udvariasan is. Mert nyílt beszédű fiú volt, ezt

IRODALMUNK KINCSESTÁRA 57

meg kell hagyni neki s bár gyakran szórakozott, de felette nyájas is, ha netán, nagyritkán szóba állt vele valaki.- Gyere velünk akkor, - mondták neki ezek. Sőt kezén is fogta őt ez az idegen úr. S bevitték Pestre valami omnibuszon.

Útközben váltig azon törte a fejét, nem kellene-e mégiscsak egy rövid kiselőadást tartania ezeknek valami tárgyról, minthogy annyira le van ő most kötelezve nekik, - csak mi legyen ez? Mert hisz Szilvesztra kisasszony nem nagyon alkalmas ide, azt homályosan megsejtette ő már az első pillanatok mélyén. Semmit se szólt tehát, ezt a megoldást választotta magában.- Tessék csak nézni, milyen gyönyörű! - kiáltott fel mégis valamely hirtelen örömmel, mikor a Keleti pályaudvar környékén egy nagy léghajót látott a levegőben. (Mivelhogy sose látott még ilyet azelőtt.)- Még kosara is van, - kiáltotta tehát minden óvatosság nélkül, szinte rajongva. Csakhogy ezek nemigen néztek oda, úgy látszik, láttak ők már ilyet eleget.- Egy gyerek, akinek most halt meg az apja, - mondotta utóbb csendesen egy asszony, mégis némi megvetéssel a hangjában.- Hja, proletárnevelés, - ásított erre valaki.

Viszont erre mégiscsak elszégyellte magát. No de olyannyira, hogy könny szökött a szemébe. Úgy látszik, csak akkor ébredt igazán tudatára annak is, hogy az a bizonyos Prunklis öregúr voltaképp már sehol se lelhető fel a föld színén - s ez már maga is furcsa dolog volt újra, bizony. De a sértődöttsége is rettenetes lehetett. Megköszönte tehát az utazást (s ezt már bezzeg sokkal kevésbé udvariasan), s mikor leszállt az omnibuszról, így szólt önmagához felette keményen:- Nincsen senkim. Igyekeznem kell tehát.

S ezzel el is fojtotta torkában a zokogást, s úgy marsolt haza máris csupa zordon elszántsággal fiatal szívében, mint a katonák.

Sose felejtem el. Mert ez bizony én voltam.

RAJZOK: KARAKAS ANDRÁS