Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
MH-KÖRKÉRDÉS 59 renc-ügy után - felismerve Rákosiéit törvénytelen módszereit - lemondott tisztségéről, és Franciaországban maradt önkéntes száműzetésben. Ám továbbra is élénk közéleti és publikációs tevékenységet fejtett ki az Európamozgalom és más politikai mozgalmak keretében. Memoárja „Fél évszázad” címmel Washingtonban, 1971-ben jelent meg, és mindmáig a magyar politikatörténet igen becses forrása. Amikor a Mitterrand-nyilatkozat alkalmából most minderre visszaemlékezünk, megfogalmazódik a kérdés: vajon a páneurópa-eszme francia politikai hagyományainak jelenkori képviselője nem kerget-e hasonló illúziókat, mint Coudenhove-Kalergi, vagy Aristide Briand, avagy éppen a magyar Auer Pál? Véleményem szerint az elmúlt évek eseményei: a posztsztálinista államrendszerek sorozatos öszszeomlása a kelet-közép-európai régióban és a szovjet társadalomban elmélyülő politikai válság oda vezethetnek, hogy végül is győzedelmeskedik a polgári demokratikus alapokon létrejövő összeurópai eszme, és végre létrejöhet az egyesült Európa. A nemzeti kultúrák egymásba fonódnak Bokor Péter filmrendező, a Páneurópai Unió magyar tagozatának alelnöke szerint magyarnak lenni egyre inkább azt jelenti, európaiak vagyunk-Jó időn át holmi eretnekségnek minősült európaiságunk felemlegetése. Mintha bizony az Európa szó csupán az Elbátót- Lajtától nyugatra eső országokat jelölte volna, és mintha Európa -legalábbis ebben az értelmezésben - a gaz imperializmussal, a „rothadó kapitalizmussal” lett volna egyenlő. Másrészről: a nyugati félkontinens köztudata is legfeljebb szegény rokonnak, de egyre inkább csak szegénynek és egyre kevésbé rokonnak látta a vasfüggönyön túl élőket, kivált azóta, hogy itt a megélhetés szintje kezdett vészesen süllyedni, odaát pedig a gazdaság izmosodása az egyes állampolgár öntudatát is szépen megemelte. Vajon kinek jutott eszébe azon töprengeni, hogy egyéni érdem-e a vasfüggönynek a kedvezőbbik oldalára születni? Vagy bűn-e emide világra jönni? No persze: mi magyarok is borsódzó háttal olvastunk, hallottunk a jugoszláv inflációról, a lengyel batyuzásról (azaz a szinte tömegeket mozgató magán export-importról), a romániai koplalásról, fázásról meg a vakoskodásról, és még a gondolatát is igyekeztünk elhessenteni annak, hogy hasonló rémálmok netán nálunk is bekövetkezhetnek. Mintha bizony tőlünk keletre-délre már a balkáni sötétség kezdődne, amihez nekünk - ugyebár - semmi közünk... Most pedig, az erőviszonyok nagy átrendeződése, a változások hallatlan felgyorsulása idején, hangos lett a házunk tája a harsány kiáltozástól: „Európaiak vagyunk! Európa, hozzád tartozunk!” Mintha ezt egyáltalán bizonygatni kellene. Igaz, ami igaz: mi pillanatnyilag nem túl sokat nyújthatunk Európa gazdagabb felének, legalábbis anyagiak vonatkozásában nem. Ami a képességeket, a lehetőségeket illeti, hadd emlékeztessek egyetlenegy biztató példára: azokra az évekre, amikor a magyar falu „engedélyt kapott” a háztáji gazdálkodásra. Már kéthárom év valóságos csodát tett. Az addigi állandó élelemhiány helyén bőséges exportfelesleg termett, de még a „közös” gazdaság is lendületet kapott, sőt a falusi nekilendülés valamelyest átcsapott a városra is. Persze ez a biztató példa nem cáfolja szegénységünket, el- és lemaradásunkat. Európaiságunk nem a felhalmozott vagyonban, hanem az európai módon való gondolkozásban, kezdeményezőkedvben mutatkozik vagy mutatkozhat meg. Ami az erkölcsi javakat illeti, úgy gondolom: valamivel jobban állunk. Éppen a szolidaritás, az európai szolidaritás tekintetében. Csupán a legutóbbi évtizedekben sok tízezer lengyel talált nálunk biztonságot, azután, hogy az 1939-es külföldi agressziók földönfutóvá tették őket. Beszélhetnénk a sok száz franciáról, az angolokról, kanadaiakról, amerikai repülőkről, akik németországi hadifogolytáborokból szöktek át hozzánk, és éltek itt 1944-ig olyan közmegbecsülésben - sőt közszeretetben -, mintha a hivatalos Magyarország nem Hitler szövetségese lett volna, hanem az ellenfele. De legalábbis semleges. Azoknak a zsidóknak a száma pedig végképp megállapíthatatlan, akik az Anschluss után Ausztriából, majd Lengyelországból, Szlovákiából, az usztasa Horvátországból bújtak át, s bújtak meg itt, legalábbis 1944 tavaszáig, a német megszállásig. Igaz, az sem független tőlünk, ami a megszállás után történt. S azt megelőzően is sok minden történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. De - Radnóti Miklós szavaival - „...hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép...” Nem bűnösebbek, bár hosszú időn át a bűneink álltak reflektorfényben, s nem az emberi, az európai szolidaritásvállalásunk tényei. (Mindehhez még oda sorolhatnám a legeslegújabb vasfüggönybontó eseményeket.) Egyszóval: jócskán voltak a legújabb kori történelemnek olyan pillanatai, amikor más nemzetek, más országok - amikor Európa Fiai és lányai - számíthattak ránk. De nemegyszer mi is tapasztaltunk segítőkészséget. (Csak egyetlen, emlékezetesen szép példa: kiéhezett magyar gyerekek vendéglátása Hollandiában, Belgiumban, Svájcban az első világháború után.) Ami a mai álmainkat, vágyainkat illeti: bízunk az Európa nyugati feléhez való felzárkózásban, az európai piacra való bejutásban. S alighanem joggal elvárhatjuk Európától a szolidaritást. Ami nem alamizsnát jelent, végül