Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
IRODALMUNK KINCSESTÁRA 57 minket is megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk. Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba. De, amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcára. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence. Hanem, amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! - viszi magával. Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:- Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni? De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.- Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! - vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló vércsének. * * * Persze, ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját. Még a nagyúr is egyik lábával a másikba botlott, kifelé rohamában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.- Száz aranyat annak - kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak aki lenyilazza azt a zsivány madarat! De bizony, hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílveszsző el nem érte. Hanem, nagyobb csudára, mit látnak. Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak csipogva, merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, fölülről. Úgyhogy végül a vércse a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eressze a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse. No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott. Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülni előlük útjára. Eközben persze a fehér galamb megmenekült, nagy ijedtséggel, és a hátában néhány vércsekarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára. A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is feledkezett róla, hogy kiknek köszönheti megmentését a kedvenc galambjának. De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől, ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem ismerte a fecskéket.- No hát, akármiféle madarak - szólt a nagyúr -, a vitézséget meg kell jutalmazni. Azonnal fusson szét hírnök az egész országban, hogy ahol ilyen kis villás farkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki becsülje őket! Halál fia, aki a legkisebb bántódásukat okozza! * * * Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja? Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk. (1933) RAJZOK: KARAKAS ANDRÁS
