Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
56 IRODALMUNK KINCSESTÁRA TERSANSZKY JÓZSI JENŐ Mese a fecskére Élt hajdanába a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár. Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és napsugarasabb dél. Csakhogy ismerik-e ezt a régirégi versikét, hogy:- Gólya-gólya, gerlice Mitől véres a lábad?- Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyította, Síppal-dobbal, nádi hegedűvel! Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek az égett bőrű lakosoktól. Kivált a kis suvickos képű szerecsengyerekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelen. No hát ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze, a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük a fiókáikat. Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy a fecskeapó, az árván maradt fészken, így szólt fecskeanyónak:- Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A Jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek. Tehát azt tenném, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kapatjuk őket annyira, hogy a zordabb időben már viszszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban el bírják itten kerülni. Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett. Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek, a mi hűvösebb hazánkba. Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket. Hát megérkezve, letelepedtek egy városban, egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni. * * * Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, vércsék, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok. / Nos hát a madártörvényben az vkn, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az eredeti madarak birodalmában, a szabadban. így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniuk. Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:- Ni bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt is csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlen a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és ennek van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán, a kisasszony parancsára,
