Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-01 / 7. szám

60 HAZAI KÖRKÉP

gozik - faljuk a könyveket, mert ismerni akarjuk a portékánkat. Meg aztán, hogy néz az ki, hogy meghívok valakit dedikálni, és nem olvastam tőle legalább három könyvet? Egyébként érdekes: dedikáláskor a többi könyvből is jóval nagyobb a forgalom, mint máskor. Sok ugyanis ilyenkor - meglehet, ez valami magyar sajátosság - a „csak azért is”-vásárló. Ő csak azért is egy 365 forintos könyvet vesz meg, és nem a 65 forintosat, amit éppen dedikál a szerző. Neki ne diktáljanak! Van azonban olyan, akinek a jó könyves alakíthatja az ízlését. Nem egy felnőtt vásárló jutott el nálam a könnyű lektűrtől az igényes szépirodalomig. És ez azért nem semmi...! Mint ahogy az is eltölt némi elégtétellel, hogy nem jelentenek konkurenciát a tőlem harminc méterre, épp szemben a metrókijárattal letelepedett, csak a „bombasikerre” utazó árusok. Engem változatlanul eltartanak a törzsvásárlóim.

Ne higgye, hogy az emberek igénytelenebbek lettek! Csak az igénytelenebbjét jobban kielégíti a mai kínálat. Nem arról van szó, hogy haragudnék én a könnyű olvasnivalóra, hiszen a krimi is rákapathat valakit az olvasásra, a gyerek látja legalább, hogy valamit olvas a szülő. Csak az a baj. ha mindent elnyom az olcsó művek áradata, ha ebben a kereskedő is fenntartás nélkül partner.

A„bezzeg" kiadó

Abból a közel 400 kiadóból, amelyek az elmúlt két évben ala kultak, a Mcecenas azzal hívta fel

magára a figyelmet, hogy állami támogatás nélkül képes színvonalas könyveket gazdaságosan kiadni, mi több, nemegyszer nevéhez híven a maecenatúrát is magára vállalja. Olyan műveket is könyvespolcra, könyvtárba juttat, amelyeket állami nagy kiadók pénz hiányában vagy gazdaságtalan megjelentetésre hivatkozva már visszautasítottak. Hogyan és miben tud többet, mit csinál másként a Maecenas társainál? - kérdezem Szántó György Tibor irodalmi vezetőtől, a magánkiadó egyik alapítójától.- Két dologban van előnyben e területen egy kis cég a naggyal szemben. Az egyik a döntéshozatal lerövidítése. Egy állami kiadóban mint szerkesztőnek, a jogköröm nem terjed ki arra, hogy igent mondhassak; hanem csak addig, hogy ajánlatot tegyek egy felsőbb szintre, ahol majd ezt még további lektorok bevonásával megvitatják. Nekem azonban itt könyvelőnk segítségével azonnal van módom válaszolni és igent mondani a kiadásra. Kolléganőm velem egy időben már a terjesztőnél intézi a mielőbbi megjelenést. A másik előnyünk az állami kiadóval szemben az, hogy a könyv tervezésével, szerkesztésével külső szakembereket, a legjobbakat bízzuk meg, akiket jól meg tudunk fizetni. A gyorsaságunkat a nyomdánál is tartani tudjuk, így a könyveink átfutási ideje a kézirattól a megjelenésig töredék része az állami kiadóénak. A Maecenasnál a döntéshozatal drámaian rövid, csak a megjelenést kell úgy időzíteni, hogy a legnagyobb eséllyel fogyjon a mű a boltokban.

Emlékszem régi kiadómra; voltak hónapok, amikor csak nemleges válaszok születtek, és egy szerződést sem kötöttünk. Mármost ez rengeteg energia, levelezés, lektori munka, amelyet azután valaki a folyamat végén elutasít. Összehasonlítva a két munkát: más dolog most önálló vállalkozóként dolgozni, s más volt adott munkaidőben, a rám kiosztott munkát elvégezni, ahol rövid idő alatt megérttették velem, hogy a különféle saját ötleteimmel ne hozakodjak elő, mert az ott nem szokás. S ez érvényes

volt az egész kiadóra, a többi munkatársra is. A kis cégeknél az egyéni kezdeményezéseknek, ha nem is parttalanul, de tág tere van. Nekünk azonban nincs akkora forgótőkénk, hogy hitelezzünk a terjesztőnek mondjuk egy évet, s csak aztán számolunk el. E tekintetben a nagy kiadók vannak előnyben. Mi csak azt tudjuk kiadni, amire konkrét rendelésünk van. A Maecenasnál az „igent” mondás az én dolgom. A terjesztővel megegyezem, de ha nem rendel, még mindig mondhatom egy könyvre: ez a szívügyem, és ha ügyesen dolgozom, szervezek, harcolok; kis ráfizetéssel vagy nyereség nélkül, de képes vagyok irodalmi értékei miatt kiadni valamit, ami nekem fontos. Ezt egy állami kiadó nem tenné meg, vagy legalábbis nagyon ritkán teszi. Amíg régi kiadómban felelős szerkesztőként találtam egy „nem gazdaságosan kiadható” művet, hiába tartottam szívügyemnek, ha főszerkesztőmnek nem volt az, akkor elveszett.

Új jelenség, hogy már én is mint magánkiadó, kérhetek dotációt a művelődési tárcától (kaptam is nem egy könyvhöz már), hiszen a támogatás a kortárs prózának szól, függetlenül attól, melyik kiadó adja be kérését. Emellett ahpl lehet, szponzorokat szerzünk. így alacsony példányszámban, de nívós könyveket is kiadhatunk. A magánkiadó hátránya, véleményem szerint az, hogy a finanszírozással gyenge lábakon áll. Nekem például az álmaim-