Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-03-01 / 5. szám
KILÁTÓ 47 Régi vágyam teljesült: fölkereshettem a törökországi magyar emlékhelyeket. Az isztambuli Szent Benőit francia líceumot, ahol századunk elejéig II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvait őrizték, a tekirdagi (rodostói) Rákóczi Múzeumot és a feriköy-i protestáns temetőt, amely a Kossuth-emigráció számos hősének végső nyugvóhelye. A legnagyobb élményt mégiscsak a kütahyai Kossuth-háznál tett zarándoklat jelentette. Török kísérőm gyermekét Csabának hívják. A legnépszerűbb török dalénekes pedig: Attila. Ráadásul pontosan ugyanúgy ejtik ki mindkét nevet, mint mi, magyarok. Nyelvünk mindmáig mintegy százötven, honfoglalás előtti török jövevényszót őriz. A török és a magyar nép rokonságának ténye egyáltalán nem mond ellent a finnugor nyelvrokonságnak. E rokonság eszméje napjainkban is elevenen él a törökországi hétköznapok világában. így tehát már a távoli Ankarában - ahová csak kevés magyar jut el - szívesen látott rokonként fogadtak; s nemcsak a hivatalos vendéglátók, hanem az utcai emberek is. Törökország három elbukott magyar szabadságharc vezetőjének is menedéket nyújtott: előbb Thököly Imrének, majd II. Rákóczi Ferencnek, végül Kossuth Lajosnak. A Kossuth-emigráció egyik tagja, az 1867-es kiegyezést követően hazatért Pap János jegyezte föl naplójába: „Az emigráció szépen temettette el halottait s a kebelében öszszeadott fillérekből sírköveket emelt a Boszporusz partján...” Az isztambuli Feriköy protestáns temetőben svéd, német és angol sírhantok között tucatnyi besüppedt magyar sírkövet tudtam azonosítani a szemerkélő esőben. A magyarok parcelláját „Hongrie” feliratú tábla jelzi. Az itteni legrégibb sirkő még a Rákóczi-emigrációból maradt ránk: „Itt nyugszik a legjelesebb férfiú, a fizikai és orvostudományok doktora, Langentali Lang Jakab, a felséges II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelmének orvosa” - olvasom a nemesi címerrel díszített márványlap feliratát. Mellette egy másik megható sírfelirat: „Itt hazát lel, aki hontalan. Itt nyugszik Wesselényi József. Élt 28 évet. Meghalt február 28-án, 1858.” A kis isztambuli magyar pantheonban csonka márványoszlop őrködik a kormányzó tolmácsának örök álma felett: „Itt nyugszik csernátoni Cseh Imre, az 1848-as magyar szabadságharcban százados, utóbb törökhoni száműzetésben Kossuth tolmácsa. Született Csernátonban 1805. Meghalt Isztambulban 1852.” A legtöbb sírt a magyar és lengyel menekülteket tömörítő egykori Konstantinápolyi Magyar Egyesület állíttatta, amelynek az 1850-es években „A Székelyföld leírása” klasszikus szerzője, Orbán Balázs volt a jegyzője. A sírokat napjainkban az isztambuli magyar konzulátus munkatársai gondozzák. „A török nagylelkűen megvédte életemet és hontalan társaim életét” - jegyezte le Kossuth Lajos „Irataim az emigrációból” című memoárjának első kötetében, 1879-ben. 1849 augusztus végén, a világosi fegyverletétel után érkezett a kormányzó több ezer társával Vidinbe, majd november végén Sumlába, a mai Sumenbe (akkor Törökország, ma Bulgária). Ottani háza az egyetlen török épület, amely megmenekült a zsivkovi Bulgáriának a török múlt minden más emlékét elpusztító rombolásától. Mivel Bécs állandóan követelte Kossuth kiadatását, s mert az osztrák kémek és bérgyilkosok is ORBÁN BALÁZS Kütahyai magyarok A Purszek-Csai termékeny völgyének közepe táján, annak legszebb pontján fekszik Kütahya (a régi Cotiaeum), 30-40 ezer lakossal bíró város, az anatóliai Beglerbég székhelye. A város festőiségét nagyban emeli egy előreszökellő sziklaélen pompálkodó ódon várnak romhalmaza ... Kossuth, elfogultságomat segítendő, leülésre hívott egy önkeze által alkotott növénylugasba, hol élénk érdeklődéssel kérdezősködött sztambuli menekülttársairól és az ottani viszonyokról, fájdalmát fejezvén ki afelett, hogy neki nem adatott alkalom, hogy a török fővárost megtekinthesse. Kossuth családja körében éppoly megnyerő, mint a nyilvános életben. Van modorában, ezüstként csengő hangjában, s főként tekintetében valami oly ellenállhatatlan varázs, aminőt én még soha nőnél sem észleltem. Ezt nem csak mi éreztük, ki benne a szabadság megváltóját szemléltük, hanem érezték a hidegvérű angolok is, kiket szónoklatai a ködös országban még soha nem tapasztalt lelkesedésre ragadtak, s oly eksztázisba a nőket is, hogy csókolására siettek, oly elragadtatásba a férfiakat, hogy örökre boldognak érezte magát az, aki csak ruhája szegélyét érintette... A törökök is igen nagy tisztelettel vették körül kormányzónkat, őtet madzsar Aráénak (magyar király) nevezték, kimenetelekor az egész őrség kivonult, és éppúgy tisztelegtek, mint a szultánnak... Az osztrák 800 ezer szuronya között remegett ezen Ázsia kietlenébe száműzött 50 embertől, talán nem is ok nélkül, mert ismétlődése nem volt lehetetlen azon csodás jelenetnek, amidőn a fegyver és pénz nélküli, s a polgárháború iszonyaitól tépett magyar nemzet pár hónap alatt kiverte hatalmas hadseregeit országából. Lehet, hogy ez az 50 ember képes lett volna még ily csodákat elővarázsolni. Azért őriztette oly gondosan a muszka kegyelméből élő osztrák kütahyai száműzötteinket. Részletek Orbán Balázs „Külföldi életemből” c. emlékezéséből (Kolozsvár 1881)
