Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-02-15 / 4. szám
56 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK A kalapos király avagy rekviem egy reformerért II. József császár-király (1780-1790) a magyar, illetve a közös közép-európai történelem egyik legellentmondásosabb alakja. Kortársai és az utókor történeti munkái tartották tragikus hősnek, népboldogító reformernek, makacs zsarnoknak, de szélmalomharcot vívó Don Quijoténak is. Életét, működését ahány történész, annyiképpen ítéli meg, nemzetiségétől, világnézetétől, társadalmi helyzetétől, olykor vallásától függően is. A bécsi Hofburg, az egykori császári palota Josephsplatzra néző homlokzata előtt áll egy klasszikus vonalú, Marcus Aurelius császár római emlékművére hasonlító lovas szobor, amely nem illik barokk környezetébe. A kétszáz esztendeje elhunyt II. József császárt ábrázolja, akinek tiszteletére teret neveztek el, szobrot emeltek, nevének említésére mégis mintha zavarban lennének a bécsiek. Alakja, bár letisztult a múló időben, kissé idegenül áll - mint szobra a Burg előtt - a történelemszemlélet többször átépített kulisszái között. Még végső nyughelyén, a kapucinus-kriptában is elkülönül egyszerű, dísztelen bronzkoporsója szülei és családtagjai barokk-rokokó szarkofágjaitól, holtában is a másságot, a kísérletező, küzdő, szenvedő ember mítoszát árasztva. A harag napja Az 1789-ről ’90-re forduló esztendő telén rendkívüli időjárás uralkodott Európában, mintha csak az események rendkívüliségéhez igazodott volna. Feljegyezték, hogy november eleje óta olyan enyheség árasztotta el a kontinens nagyobbik részét, hogy kirügyeztek, sőt virágot bontottak a fák. Sok helyütt sarjút kaszáltak, és ha nem túloz a korabeli híradás, akkor Hamburg környékén friss földi epret is szedtek január elején. Tudjuk, hogy nemcsak az idő, hanem a politikai klíma is felforrósodott ezekben a hónapokban. A nyáron Párizsban kitört a forradalom, és bár a királyt még megéljenezték, ha néha csak úgy, egyszerű polgárként el-ellátogatott a nemzetgyűlésbe, mindenki érezte, hogy a monarchia napjai megszámláltattak. A Habsburgok birodalmában is kevés híján lobot vetett a lefojtott politikai indulat. A magyar rendek nyílt ellenállásban voltak, és már a porosz királlyal tárgyaltak a Becstől való elszakadás támogatásáról. Az elégedetlenség és az ellenállás jelei mutatkoztak Cseh- és Morvaországban, más örökös tartományokban és magában a császárvárosban is. Közben a súlyos tüdővészben és a török elleni háború során maláriában megbetegedett uralkodó állapota az őszi hónapokban válságosra fordult. II. József felismerte, hogy a magyarországi helyzetet csak engedmények révén mentheti meg, különben birodalmának legnagyobb alkotórésze menthetetlenül elvész a dinasztia számára. Elrendelte a földmérések beszüntetését, és ígéretet tett az országgyűlés összehívására, de ez már nem elégítette ki a részsikertől túlzott magabiztosságra szert tevő rendeket. Ekkor József végső számot vetett önmagával, és kész volt beismerni uralkodói felfogásának kudarcát. 1790. január 24- én levélben utasította gróf Pálffy Károly magyar-erdélyi kancellárt, hogy az éppen Bécsben időző gróf Bánffy György erdélyi kormányzó, gubernátor, valamint az államtanács vezető tisztségviselőinek bevonásával munkáljanak ki javaslatot a válsághelyzet megoldására. Pálffy kancellár január 26-án, keddi napon délelőttre hívta öszsze a konferenciát a magyar kancellária épületébe. Előző napon a feltámadó erős nyugati széllel megváltozott az időjárás, és az évszaknak megfelelően téliesre fordult, ami a nagybeteget különösen megviselte. Végképp ágynak esett, de a birodalom legfontosabb ügyeinek irányítását néhány belső munkatársa segítségével még ellátta. A magyar kancellárián összehívott értekezlet az állam bajait súlyosnak ítélte, és a katasztrófa elkerülése végett azt javasolta Józsefnek, hogy engedjen a rendek legfontosabb követeléseinek, állítsa vissza az alkotmányosságot, mondjon le politikája egy részéről, hogy így haladékot nyerve, legfontosabb reformjait az országgyűlésben keresztülvihesse. A rendek talán belementek volna a kompromisszumba, de a gondviselés nem adott a császárnak több haladékot.
