Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-02-15 / 4. szám

22 KILÁTÓ Bolíviai találkozás Lassan hömpölyög a táncosok sora. A zenét - a menet élén -10-15 fős rezesbanda szolgáltatja. Teljes a zűrzavar, a látvány semmiképpen nem azonosítható a zenei „képpel". A muzsika ritmusára jobbra és balra ütemesen kilépő indiánok; többségének fehér, piros, kék és zöld maszkja szarvakban végződik. A tánc főszereplői: Szent Mihály arkangyal hatalmas pallossal a kezében, Lucifer, a hét főbűnt megszemélyesítő táncosok, az elítélt, a gonosz, a bűnös asszony. A helyszín: Oruro, Bolívia fővárosától. La Paztól 250 km-re délre. Keresztes Lajos, Nyugat-Né­­metországban élő fotóriporter barátommal egy könyvhöz gyűj­töttünk anyagot a magas hegyek borította, dél-amerikai ország­ban. Aligha járt itt sok magyar, ám nem lepődtem meg, amikor a világ legmagasabban fekvő fővá­rosa, La Paz repülőteréről a vá­rosba hajtottunk, s Klaus és Kiki, német barátaink - múlt századi bevándorlók leszármazottjai - el­újságolták: Bolívia egyetlen autó­pályáját egy Bartos nevű úr épí­tette. Ugyanis történetesen ez a Bartos nevű mérnök - a harmin­cas években - apám egyetemi év­folyamtársa volt, Bmóban. A következő magyar neve már jóval különösebb, La Paz-iak szá­mára is egzotikus környezetben merült fel. Egy egy hétig tartó, monstre látványosság, az orurói karnevál helyszínén vagyunk. Chiallát és chichát kortyolgatunk egy kocsmában, s aggódom erő­sen, milyen betegséggel térek majd haza, ugyanis az italokat egy megfelezett kókuszdióhoz hasonló csontedényből, a kocs­mában tartózkodó indiánokkal közösen, egy tálból isszuk. Ezt visszautasítani még gondolatban sem szabad. Bár Fernando Soria, bolíviai szociológus barátunk igazán érdekes dolgokat mond a helyi szokásokról, nem állom meg, hogy félbe ne szakítsam kér­désemmel: nem kaphatunk-e va­lami, európai ember számára ve­szélyes fertőzést. Soria kicsit in­gerülten válaszolt:- Hát nem a köztársasági palo­tában vagyunk, fiacskám, ahol a Teller szolgál fel. Kész voltam a nem túl eredeti riposzttal:- Nem is tudtam, hogy a világ­hírű fizikus másodállásban pin­cér nálatok!- Nem, ez a Teller csak az uno­kaöccse - válaszolta Soria. - Per­sze magyar, de nem pincér, ha­nem ő szervezi a nagyobb foga­dásokat Victor Paz Estenssoro el­nök részére is. Ezt a „halat” nem ereszthetem el, gondoltam. Soria még ma visz­­szamegy La Pazba. Vele tartok. A karnevál egy hétig tart. Majd két nap múlva visszajövök... Teller Tibor irodájában fogad. Szobája telis-teli italokkal. Rövid vizsgálódás után kiderül, a több száz üveg között egy sem azonos.- Ez az egyik hobbim - az ita­lok gyűjtése - mondja. Miután kényelembe helyeztük magunkat, és tölt 12 éves Mait whiskyjéből, mesélni kezd.- Nyírmadán születtem, és ti­zenhárom éves voltam, amikor Kisvárdára a gettóba, majd Né­metországba hurcoltak. Apámat kutyákkal tépették szét, anyámat elégették. Nekem csak az volt a „szerencsém”, hogy nagy termetű gyerek lévén, munkára fogtak. A tábort az amerikaiak szabadítot­ták fel. Először Franciaországba, majd Chilébe kerültem... Hamis csekk Téliért a kezdeti nehézségeken Chilében élő nagybátyja segítette túl, akinek konfekciógyára volt Santiago de Chilében. A hotel­szakmában helyezkedett el, és vé­gigjárva a ranglétra minden fo­kát, hoteltechnikus lett. Egy álla­mi tulajdonban lévő hotellánc központjába került, ahonnan mindig olyan, lerobbanás szélén

Next

/
Thumbnails
Contents