Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-02-01 / 3. szám

24 HAZAI KÖRKÉP

bácsi hangja. Legalábbis a „köszönöm, mást nem is tudok most mondani, csak annyit, hogy nagyon köszönöm...” - erre utalt.

A műhelyben

Zoli bácsi műhelye telis-tele régi, régibb és még régibb holmikkal: csillárok, falikarok, kávéfőzők, hűtők és melegítők, ki tudná felsorolni, mi minden sorakozik a falig érő polcokon. A „korelnök” egy megreparált villanyvasaló, harminc esztendeje várja vissza hűtlen gazdáját.

Zoli bácsi egy picike, díszoklevelekkel kitapétázott irodahelyiségben fogadja a megrendelőket. Intézi a telefonokat, feljegyzi a panaszokat, megbeszéli az időpontot, amikor a segédje, aki nála tanult, s negyed százada dolgozik mellette, fölmegy a megrendelőhöz és megjavítja, amit kell.- Tulajdonképpen szót sem érdemel - mondja Zoli bácsi -, de ha nagyon muszáj, én is kijárok dolgozni. Nem is olyan régen történt, hogy bejött egy idős néni, és szinte sírt, hogy elromlott a villanya, nem tud tévét nézni. Már nem volt bent a szerelőm, mit tehettem mást, felmentem, és megjavítottam a villanyt. Még létra se volt, asztalra kellett felmásznom. Hála istennek, teljesen egészséges vagyok, és egész egyszerűen nem tudok meglenni munka nélkül. Otthon ücsörögjek egész nap? Ma délelőtt már két asztali lámpát javítottam meg.- Pedig nem sokat hoz a konyhára. Ennek a 38 négyzetméteres műhelynek a havi bére ezer forint. Ezenkívül a fűtés és a világítás. És akár hiszi, akár nem, alig két éve vagyok nyugdíjban. Ezzel több mint harminc évet ajándékoztam az államnak. Mert évekkel ezelőtt a rendelet úgy szólt, hogy nyugdíjas nem tarthat alkalmazottat. Nos, én kérvényt adtam be az iparügyi miniszterhez, engedélyezze, hogy mint sok társadalmi munkát végző kisiparos, a nyugdíjaztatásom után is tarthassak egy alkalmazottat. Az első voltam, aki megkapta erre az engedélyt. Ma már enyhítettek ezen a rendelkezésen. Nekem csak a munkabér után kell 43 százalék

adót befizetni. Sok nem marad ezután, de eddig még nem fizettem rá, és nem kellett a tartalékomhoz nyúlni.- Mi olyan szép ebben a szakmában ?- A szabadság. Én korán árvaságra jutottam, és egy nagynéném nevelt, akinek a fia villanyszerelő volt. Amikor hazajött, mindig elmesélte, hogy aznap mi mindent csinált, hol, merre dolgozott. Nekem ez nagyon tetszett. Azért is, mert mint kisgyerek nagyon mozgékony voltam, emellett szerettem tanulni, főleg fizikát. A legtöbbet akkor tanultam, amikor a Belvárosban, a Tükör utcában a Hacsek-Guttmann és Társa cégnél közel tíz évig dolgoztam. Sok szép munkát végeztünk a Tátrában, a mátrai szanatóriumban, a Csorba-tónál. Majd jött az első világháború, az olaszországi Piave, később Galícia. 1920-ban önállósítottam magam. A mestervizsgán egy biztosítótáblát kellett elkészítenem. A vizsga annak idején sokkal szigorúbb volt, mint manapság. Nekem elhiheti, húsz éven át, 81 éves koromig voltam a villanyszerelő kisiparosok mestervizsga-bizottságának az elnöke.- Mióta dolgozik a Ferencvárosban?-Volt műhelyem a Ráday utcában is, de több mint negyven éve itt vagyok a Mátyás utcában. Kezdetben három segédem volt. 1949-ben államosítottak - tévedésből. A rendelet értelmében ugyanis tíz ember után lehetett államosítani. Megfellebbeztem a döntést, és egy hónap múlva viszszakaptam az iparengedélyt.- Nagy a konkurencia ?- Én nem tapasztalom. Olyan megrendelőim is vannak, akik több mint húsz éve elköltöztek erről a vidékről, és Budán, jó messze laknak. Soha nem hirdettem, de olvasták a nevemet a telefonkönyvben, és miután mindig elégedettek voltak a munkámmal, visszatértek. Az a kisiparos, aki jó munkát végez, nem „vágja” meg az embereket, és nem akar azonnal meggazdagodni, az mindig megél ebből a szakmából. Több mint harminc éve dolgozom például az izraelita hitközségnek. Szinte már családtagnak számítok náluk. Igaz, nekem nincs autóm, se villám. Volt ugyan egy olcsó kis telkem a Rózsadombon, de az állam kisajátította, és az értékének a tíz százalékát kaptam vissza. A telket abból a pénzből vásároltam, amit a téves államosítás után kárpótlásul kiutaltak. Nyolc évig voltam telektulajdonos, de nem tudtam rá építeni semmit. Aztán az Országos Takarékpénztár húzott fel rá egy nyolcemeletes házat.

Az „álláshalmozó" lakásán

Aki azt hiszi, hogy Haász Zoltán csupán villanyszerelő kisiparos, mélységesen téved. Miután szerencsésen átvészelte a fasizmus éveit, újjáélesztette a villanyszerelő szakmát, a szakosztály elnöke lett, és villanyszerelő mesterek százait bocsátotta útjára. Nyolcvanegy éves koráig kerületi és fővárosi tanácstag volt, sok elnököt túlélt, részt vett a KIOSZ választmányában, megalapította a Hazafias Népfront kerületi bizottságát. Vezetésével a ferencvárosi kisiparosok díjtalanul végeztek szerelést a kerület iskoláiban, óvodáiban.

Biztos, hogy sok foglalatosságát kifelejtettem - mely foglalatosságokért soha egy vasat sem kapott -, ezért is nevezik amolyan idézőjeles álláshalmozónak. Minderről már a Tinódy utcából tudósítok, ahol is tovább kerestem a hosszú élet titkát, miközben megcsodáltam a vitrinekben díszelgő kitüntetéseket, a gyönyörű hollóházi vázákat, a kicsi, nagy, még nagyobb kristálykelyheket és más dísztárgyakat. Mind, mind élete egy-egy jelentős állomásának elismerése - és persze a harcoké is, amiket Zoli bácsi vívott a balatonfüredi üdülőért és a hévíziért, hogy a munkában kifáradt társak gyógyulhassanak, pihenjenek. Még Zoli bácsi ujján a vastag pecsétgyűrű is a szakmabeliek megbecsülését jelzi: 80. születésnapján húzták az ujjára.- Hogyan telik egy napja ? - kérdezem.